|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 36 találat | lapozás: 1-30 | 31-36 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Ablonczy László 1991. november 21.A kolozsvári Állami Magyar Színház visszatért egyhetes /nov. 3-10./ budapesti turnéjáról, számolt be vendégszereplésükről Tompa Gábor rendező. A Nemzeti Színház igazgatója, Ablonczy László hívta meg a társulatot. /Szabadság (Kolozsvár), nov. 21./1994. október 1.Sütő András az egész családját veszélyeztető merényletekről beszélt a vele készült interjúban. Levegővel való keveredésre alkalmas cinkszulfidot helyeztek el sikaszói házában 1992-ben és 1994 áprilisában. Isten csodája, hogy életben maradtak. Magyarországon személyét támadó írások jelennek meg, így például az Élet és Irodalomban dicséretekkel korrumpálhatónak nevezték azért, mert Ablonczy Lászlóra szavazott a Nemzeti Színház igazgatói álláshelyére meghirdetett pályázaton. Szinte irracionális gyűlölettel gyalázzák Ablonczyt. A magyarországi népi-urbánus, majd médiaháborúvá fajult hatalmi harcban "a magyar társadalom értelmiségi rétege olyan súlyos sérülést szenvedett, hogy hosszú évek kellenek a felgyógyuláshoz. Kihatásai természetesen a romániai magyarság körében is tapasztalhatók. Ideológiák omlása közben minálunk is föltűnt hordozóinak megnyilatkozásaiban az alapítvány-világnézet." Az író visszatekintett a Ceausescu-rendszer pusztításaira, hozzátéve: "A nemzetinek nevezett cél változatlan. Ma már nem lehet falut rombolni, de lehet építkezni: kaszárnyák hálózatát a Székelyföld kellős közepében, ortodox püspöki palotát, teológiát néhány ezer görögkeletinek Csíkszeredában, a római katolikus székelyek búcsújáró központjában." /Népszabadság, okt. 1./1994. november 5.Nov. 5-én Marosvásárhelyen zsúfolt nézőtér előtt köszöntötték Lohinszky Loránt érdemes művészt, aki idén betöltötte 70. évét. A marosvásárhelyi Székely Színház nagy korszakának örököseként méltatták, felidézve a színművész emlékezetes alakításait. Marin Sorescu román, Fodor Gábor magyar művelődési miniszter köszöntő levelét olvasták fel, majd a fogadáson Ablonczy László, a budapesti Nemzeti Színház igazgatója nyújtotta át színháza ajándékát a művésznek. /Szabadság (Kolozsvár), nov. 8./1997. november 20.Dec. 20-án Budapesten, a Fészek Klubban ünnepélye keretek között átadták az idei Szentgyörgyi István színművészeti díjakat. A budapesti Székely Kör által lapított díjat évről évre ítélik oda erdélyi színészeknek. Idén Csíky András /Kolozsvár, Magyar Színház/, Tóth Tamás /Marosvásárhely/ és Molnár Gizella /Sepsiszentgyörgy, Állami Színház, Tamási Áron Tagozat/ vehette át a díjat. Ablonczy László, a budapesti Nemzeti Színház igazgatója mondott beszédet. /Bihari Napló (Nagyvárad), nov. 25./1998. január 10.Sepsiszentgyörgyön a múlt év végén két rangos író-olvasó találkozó volt: előbb Egyed Ákos jelenlétében mutatták be tanulmánykötetét /A korszerűsödő és hagyományőrző Erdély/, majd a budapesti Nemzeti Színház igazgatója, Ablonczy László A szivárvány alatt című könyvéről beszélt. Mindkét alkalommal hiányzott a fiatal generáció. Egyed Ákos történész könyvének bemutatójára nem jöttek el a történelem tanárok. /Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 10./1999. október 18.A bécsi Bornemisza Társaság meghívására nyugati irodalmi útját Bécsben kezdte Sütő András, majd grazi találkozó után Frankfurtba utazott feleségével. A frankfurti könyvvásáron Sütő András meghívott szerzőként volt jelen a Csillag a máglyán című drámájának új német nyelvű kiadásával. Frankfurti vendégségét követően Münchenben vett részt irodalmi találkozón, majd okt. 16-án a párizsi Magyar Intézet meghívására érkezett a francia fővárosba. Személyesen még nem vendégeskedett az Intézetben, de művével már volt jelen, amikor 1992 márciusában a budapesti Nemzeti Színház az Advent a Hargitán stúdióváltozatát két este játszotta hatalmas sikerrel. Látogatásának ünnepi alkalma, hogy André Doms és Vígh Árpád fordításában, Ablonczy László kísérő tanulmányával franciául is megjelent a Csillag a máglyán. A könyv borítóján a Harag György rendezte nagy emlékű 1976-os kolozsvári előadás jelenete, a képen Lohinszky Loránd és Héjja Sándor. A párizsi irodalmi esten, okt. 21-én bevezetőt mond Fejtő Ferenc, akinek 90. születésnapját a közelmúltban ünnepelte a magyar és a francia szellemi élet. Az estet A. Szabó Magda vezeti, s videofelvételen a közönség részleteket láthat Sütő András műveiből. /Sütő András Párizsban. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 18./2002. november 6.A Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriuma immár tizenhetedszer adományozott Bethlen Gábor- és Tamási Áron-díjat, illetve Márton Áron-emlékérmet; a nov. 5-i budapesti ünnepségen az alapítvány létrehozójára, a 100 éve született Illyés Gyulára is emlékeztek. A kuratórium döntése alapján Bethlen Gábor-díjban részesült Csicsery-Rónay István író, kiadó, politikus; Hódi Sándor vajdasági pszichológus, közíró; Gencso Hrisztozov bolgár műfordító-költő és Ablonczy László színházigazgató, irodalomkritikus. A Tamási Áron-díjat a Háromszék főmunkatársa, Sylvester Lajos vehette át. Márton Áron-emlékéremben részesült: Franz König bíboros, Bécs érseke; Bókay András, Franciaországban élő vegyészmérnök, valamint a kárpátaljai Kőrösmező magyar közössége. /Sylvester Lajos Tamási Áron-díjas. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 6./2003. augusztus 28.Vincze Gábor történész jóvoltából Sylvester Lajos birtokába került a bukaresti magyar nagykövetség 1973. december 5-én kelt, szigorúan titkos jelentésének másolata, amelynek tárgya: ,,A nemzetiségi közvéleményt sértő intézkedések Kovászna megyében". A jelentést Martin Ferenc bukaresti nagykövet jegyezte. A szigorúan titkosított minősítést dr. Szatmári István, a külügyminiszter által megbízott szakértő 2002. március 7-én szüntette meg. A jelentés szerint leváltották a Kovászna megyei kulturális bizottság elnökét, Sylvester Lajost, és a sepsiszentgyörgyi színház igazgatójává nevezték ki az ugyancsak ez alkalommal leváltott Dukász Anna helyére. Sylvester Lajos már hosszabb ideje szálka az erőszakos elrománosító törekvések képviselőinek szemében. Ő volt, aki támogatta kb. másfél évvel ezelőtt a sepsiszentgyörgyi színház magyarországi vendégszereplését, amiért akkor ugyancsak fejmosást kapott.Fazekas János miniszterelnök-helyettes esetleges eltávolításáról is beszélnek. Sylvester leváltását az robbantotta ki, hogy a közelmúltban engedélyezte a megyében, Erdővidéken, az 1848/49-es magyar szabadságharc egyik színhelyén egy emlékmű felállítását az évekkel ezelőtt eltávolított helyére. Ezt a megyei vezetők nem tűrhették, s buldózerrel rombolták le az új emlékművet.Sylvester leváltásának körülményeit 1989 után több publicisztikai írásban is megfogalmaztam. Az őrnagy hazatér című, önéletrajzi fogantatású könyve különböző funkciókból való eltávolításának történettöredékeiként is felfogható. Sylvester leváltása után a színházi bemutatókon a mindenkori bukaresti magyar nagykövet gyakran megjelent. Ennek a gesztusnak a jelzésértékét abban az időben a román állambiztonsági és a politikai szervek is érzékelték. Nem csupán a magyar nagykövetség érdeklődése biztosított számukra védelmet, hanem a Hámos László elindította észak-amerikai mozgalom is, az ebben részt vevők ugyancsak nyomon követték minden jelentősebb lépésünket. Ehhez társult, illetve az Amnesty International Righst Foundation azokra a magyarországi értelmiségi csoportosulásokra támaszkodott - Ablonczy László, Pálfy G. István, Bulla Károly, Márkus Béla, Cs. Nagy Ibolya, Fábián László, később Szakolczay Lajos, Apáti Miklós -, akik a sepsiszentgyörgyi színházi bemutatók majdnem mindenikén jelen voltak, a Film Színház Muzsikában és más magyarországi lapokban elhelyezett írásaikkal nemzetközi publicitást biztosítottak, és ránk irányították a közvélemény figyelmét. A fokozódó nyomás közepette is védelmezőik között volt az egész időszakban Ilia Mihály, Csoóri Sándor és Czine Mihály. Fazekas János már az 1968-as új adminisztratív-területi felosztás idején látványosan exponálta magát a székelyföldi magyarság együtt tartásának ügyében. Kettős játékba bonyolódott: Ceusescut magasztalta, másrészt konspirációs kapcsolatokat épített ki Sylvsterékkel, titkos találkozókat szervezett - ezek egyik kedvelt helye a tündérvölgyi szívkórház volt. A Barót és Köpec közötti keresztútnál lévő 1848-as szabadságemlékmű kétszeri lerombolása, majd az újjáépítése szimbolikus jelentésű. 1934-ben Bidu Valer, Háromszék megye akkori prefektusának parancsára ökrökkel húzatták el az obeliszket. 1968-1973 között Sylvester a Kovászna megyei emléktáblák, szobrok, emlékművek egész sorát állíttattam helyre. Ebben az időszakban avatták föl Kézdimárkosfalván Barabás Miklós portrészobrát. Kőrösi Csoma Sándor Kovásznán és Csomakőrösön kapott szobrot, ekkor került vissza Gábor Áron-emlékmű Kézdivásárhely főterére. Elkészült az első Dózsa-emlékmű Dálnokban, a vélt szülőház helyén. Visszakerültek a sepsiszentgyörgyi szabadságharcos obeliszk mellé a román katonák által a harmincas években lefeszegetett és darabokra tört oroszlánok, Alsócsernátonban Végh Antal 48-as ágyúöntőmester és Felsőcsernátoni Bod Péter emlékét őrzi portrészobor, Gábor Áron elfoglalta szoborhelyét Sepsiszentgyörgyön és így tovább. A megyei ideológiai titkár egy tűzeset miatt Erdővidéken járt, meglátta a szerinte mindenféle jóváhagyás nélkül frissen emelt monumentális emlékművet, dührohamot kapott, és buldózerrel akkor éjszaka eltávolíttatta az obeliszket. Sylvestert felelősségre vonták a szobor állítása miatt. Végül az ideológiai titkár azzal érvelt, hogy az emlékmű ,,csúnya". Menjenek ki a helyszínre, nézzék meg az obeliszket, javasolta Sylvester. Ekkor derült ki, hogy nincs már emlékmű. Eltávolították. A titkár azt állította, a barótiak, köpeciek voltak a tettesek. Amikor Sylvester megtudta, hogy buldózerrel rombolták le az obeliszket, bejelentette: az 1934-es szobordúlás és a mostani között csak technikai különbség van. A szellem azonos: a Vasgárdáé. Sylvester berohant az első titkár irodájába.Szokatlan fellépése sokkolta a vezető funkcionáriusokat. Mintegy három hét múltán Nagy Ferdinánd, akkori első titkár bejelentette: ,,Magának volt igaza! A Központi Bizottság kivizsgáltatta a köpeci ügyet. Valóban a haladó hagyományokhoz tartozik az a történelmi esemény, amelynek a megörökítésére az emlékművet maguk visszaállíttatták. A Központi Bizottság úgy döntött, hogy új emlékművet kell állítani. A maga irányítása és ellenőrzése mellett." - Sylvester Tornay Endre szobrászt kérte fel az emlékmű létrehozására./Sylvester Lajos: Az utolsó bástya. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 26., 27., 2.8.2005. február 16.A Hitel folyóirat februári számának lap címoldalán ez olvasható: Nem, az nem lehet. Vallomások és elemzések 2004. december 5-éről. Csoóri Sándor, Vasadi Péter, Pozsgay Imre, Duray Miklós, Pap Géza, Sütő András, Gál Sándor, Lászlóffy Aladár, Dobos László, Dudás Károly, Vári Fábián László, György Attila, Zsidó Ferenc, Sepsiszéki Nagy Balázs, Csata Ernő, Magyari Lajos, Koncsol László, Fekete Gyula, Kodolányi Gyula, Tőkéczki László, Ablonczy László, Czakó Gábor, Tornai József, Tamás Menyhért, Domokos Mátyás, Nagy Gáspár, Ács Margit, Alföldy Jenő, Márkus Béla, Görömbei András, Bertha Zoltán, Cs. Nagy Ibolya, N. Pál József, Elek Tibor, Rott József, Száraz Miklós György, Sturm László, Prágai Tamás, Brém Nagy Ferenc, Mórocz Zsolt és Szabó István. A folyóirat kevés példányban jut el Erdélybe, Felvidékre, Kárpátaljára, Szabadka környékére, Lendvára. „Senki sem kötelezte a maradék Magyarországot arra, hogy megvonja az állampolgárságot azoktól, akik fölött áthelyezték az államhatárokat.” – írta Duray Miklós. „Egy néptől, mely évtizedeken át határain belül bambán tűri pusztítását, sőt besegít önpusztítással, nehogy nacionalistának pellengérezze ki a sajtó, nem várható el, hogy a határain kívül rekedt sorstársaiért ébredjen fel évszázada alvó lelkiismerete.” – állapította meg Fekete Gyula. Csoóri Sándor pedig arról írt, hogy a mai divatos és sikeres íróinknak egyetlen szavuk sincs arról, hogy miért sorvad, miért fogyatkozik ez a nép. „Magasban járó elmélkedésekből már régóta arra tudok következtetni, hogy saját esztétikájukat, gondolataikat, előítéletüket ismerik csupán. De azt a valóságot, amelyben maga az istenadta nép él idehaza vagy a határainkon kívül, egyáltalán nem ismerik, legfeljebb hallomásból, mint a hutukat.” /Nagy Pál: Mi történt velünk? = Népújság (Marosvásárhely), febr. 16./2005. május 5.Stefano Bottoni: A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy /A Hét (Marosvásárhely), 2005. február 17./ című tanulmányához a hetilap újabb két hozzászólást közölt: a/ Márkus Béla egymás mellé állította Földes Lászlót és Sütő Andrást, megállapítva, hogy Földes László alkotói öröksége csekély mértékű, Sütő András legjava írásai viszont kitörölhetetlen fejezetei a magyar irodalomnak. Földes Ágnes hozzászólásában apja 1959-től tíz évig tartó szilenciumáról, elhallgattatásról beszélt. Valójában Földes László 1965-ben már publikálhatott. /Márkus Béla: Szösszenetek, szisszenetek. = A Hét (Marosvásárhely), máj. 5./ b/ Márkus Béla nem írt elismerően Kuszálik Péter eddigi hosszas hozzászólásairól, ezért Kuszálik szerint Márkus Béla nem értette meg az ő írását. Kuszálik Péter Sütő András Heródes napjai című naplójáról kijelentette: „egyszerű hamisításnak lehet tekinteni az egész kötetet”, abban ugyanis kozmetikázások találhatók. Kuszálik mérlegén könnyűnek találtatott Ablonczy László és Cs. Nagy Ibolya: „Az életmű szerkesztői – különösen Ablonczy, de Cs. Nagy Ibolya sem ártatlan – egyben a Mester csodálói is, akik szívesebben alájátszanak ennek a szépítgető átfestésnek (magyarán hamisításnak), semhogy korrigálnák a megmásított tényeket.” Kuszálik nem akar ítélkezni Sütő András irodalmi értékéről, de azért megállapította, hogy „néhány (nagyon kevés!)” írása van, amit az utókor remekműnek fog ítélni. Kuszálik ugyancsak elítéli „napjaink kritikátlan Wass Albert-kultuszát”. /Kuszálik Péter: Módosítások, maszatolások. = A Hét (Marosvásárhely), máj. 5./2005. május 12.Stefano Bottoni: A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy /A Hét (Marosvásárhely), 2005. február 17./ című tanulmányához a hetilap újabb három hozzászólást közölt: a/ Ablonczy László kiállt Sütő András mellett, elutasítva a Sütő elleni kirohanásokat. Emlékeztetett, hogy Bíró Béla a nyolcvanas évek második felében, amikor Sütő András műveit színpadon nem játszhatták, könyvben bizonygatta az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán és más művek gyönge voltát. Földes László kizárását vizsgálják, amikor „ötven éven át Romániában másfél millió magyart, továbbá német, zsidó és más kisebbséget zártak KI az emberi jogokból.” „A Földes László párttagsága körül folytatott vitustánc valójában Sütő András mániákus rágalmazására ütemeződik”, írta Ablonczy. Az A Hét hetilap „az építő gondolkodás helyett az önleépítő provincializmus fóruma.” A mostani időben a sajtó és a televízió ezt a leépítő hadműveletet folytatja, melynek nyomán minden nevetségessé válik. Pozsgay Imre és Szűrös Mátyás a tanú: Sütő egy-egy magyarországi útjának engedélyezése a végsőkig feszített külügyi játékok eredménye volt. Advent a Hargitán című darabjának előadását csaknem két évvel a bemutató után láthatta először, nemkülönben az Álomkommadót. Sütő András szerzői estjén Fejtő Ferenc bevezetőjében a „nagy írót és magyar hazafit, az egyetemes emberi jogok európai harcosát” köszöntötte. /Ablonczy László: Csalás szavakban, Földes László újratemetésének időszerűsége. = A Hét (Marosvásárhely), máj. 12./ b/ Szilágyi-Gál Mihály megjegyezte /utalva arra, hogy Sütő András azt írta Bottoniról, hogy a Marsról jött/: aki messziről jött, az másként látja a Földet, mint a földiek. Ha másért nem, már csak ezért is érdemes a bolygónkra tévedő marslakók megfigyelésire odafigyelnünk. /Szilágyi-Gál Mihály: A kutató mint marslakó. Adalék a Bottoni-ügyhöz. = A Hét (Marosvásárhely), máj. 12./ c/ Gálfalvi Zsolt megjegyezte, az A Hét április 28-i számában megjelent Földes Ágnes levele. A bevezető sorok utalásaiból arra lehetne következtetni, hogy ő szerkeszti a hetilapot. Gálfalvi Zsolt tisztázta, 2003 szeptembere óta nem ő az A Hét főszerkesztője. Földes Ágnes leveléről megállapította: apja (Földes László) és Sütő András viszonyát illetően tévesen emlékszik a hatvanas-hetvenes évek fordulójára. Kapcsolatuk „indulatos minősítése nem felel meg a tényeknek.” /Gálfalvi Zsolt: Megjegyzés. = A Hét (Marosvásárhely), máj. 12./2005. június 9.Stefano Bottoni: A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy /A Hét (Marosvásárhely), 2005. február 17./ című tanulmányával kapcsolatban a hetilapban folyó vitában újabb hozzászólások érkeztek. a/ Kuszálik Péter újból jelentkezett, fontoskodóan mindent elutasított. Két folytatásban közölt írásában elutasítva azokat, akik Sütő védelmében szólaltak fel. Szokása szerint saját korábbi cikkeiből is közöl részletet /ő már akkor látta…/ Szerinte Kántor Lajos az árkosi írótáborban leszögezte, a Láng Gusztávval írt irodalomtörténetükben /Romániai magyar irodalom 1944-1970/ csak Réthy Andor bibliográfiája maradandó. Kuszálik a vitában Sütő mellett megszólalókat /Ablonczy László. Görömbei András, Cs. Nagy Ibolya/ ítélte el. /Kuszálik Péter: Az ügyvédi kamara. = A Hét (Marosvásárhely), jún. 2., folyt.: jún. 9./ b/ Burján Emil kifejtette, amit Sütő András Földes Lászlóval kapcsolatban kifogásolt, szinte mind-mind pozitív emberi vonás. Burján Emil hozzászólásában elmarasztalta Sütő Andrást, amiért nem nézett szembe akkori önmagával. /Burján Emil: Földes-ügy. = A Hét (Marosvásárhely), jún. 9./ c/ Sylvester Lajos Bíró Bélával, – emlékezete szerint – bizonyos szóbeli megjegyzések erejéig a Tragikum tragédiája című Sütő ellenes zsebkönyvecskéje kapcsán szállt vitába. Sylvesternek birtokában vannak a Megyei Vizionáló Bizottság 1983. március 3-tól keltezett jegyzőkönyvei. Ezekben Sütő Pompás Gedeonját cenzúrázták, csonkíttatták. A darabot vidéki turnén is feljelentették, nacionalistának, irredentának, miegyébnek nevezték. Sylvester felvetette, hogy ez alatt egyesek hol voltak, mit műveltek? /Sylvester Lajos: Egy „Bírói” ítélkezés margójára. = A Hét (Marosvásárhely), jún. 9./ d/ Róna Éva emlékeit idézte fel: szenvedő alanya volt családostól az 1958-as ún. párttisztogatási akciónak. Az egyetlen velük szolidáris ember a környezetükben, aki melléjük állt, Sütő András volt. /Róna Éva. az Izraelben megjelenő magyar nyelvű központi napilap, az Új Kelet munkatársa: A Hét című lap szerkesztőségének. = A Hét (Marosvásárhely), jún. 9./2005. december 28.Incze Sándor nyugalmazott szemerjai református esperes Szolokma, színmagyar faluban kezdte papi pályafutását. Nyolc évig volt Szolokmában. Olyan világ volt ott, hogy soha senkinek nem kellett a kaput bezárnia. A lopást nem ismerték. A következő helye Koronka volt. Koronka Marosvásárhely mellett van. A hatóságok ezt nem akarták engedélyezni. Az egyházügyi inspektor követelte tőle, adjon nyilatkozatot, hogy nem akar koronkai pap lenni. Incze Sándor ebbe nem ment bele. Mégsem engedték, hogy ő legyen ott a tiszteletes. Eltelt hat hónap, pap nélkül volt a koronkai gyülekezet. Valakik láthatták, hogy ő titokban Koronkán jár. Közben felkereste őt a szeku is. Hat hónap múlva kénytelen volt aláírni a lemondó nyilatkozatát. Apósát, Balázsi Károly Pált letartóztatták, bebörtönözték, 1964-ben szabadult. Incze Sándor tiszteletes következő állomása Magyarhermány volt. Magyarhermányban már 1972-ben elkészíttették a világháborús emlékművet. Akkortájt ritka dolognak számított Székelyföldön, amit ő művelt: székely kapukat állíttatott a kovásznai paplak elé. Azután Sepsiszentgyörgyre került. Ahogy Szentgyörgyre került, 1500 református lélek ,,született”. Ezek a reformátusok régen itt voltak, de nem jegyezték be őket. A tiszteletes lánya, Ildikó Sepsiszentgyörgyön volt színésznő, amikor Sylvester Lajos a színház igazgatója volt. Incze Sándor keresztelte Sylvester Lajos gyermekeit, a Szekuritáté is kivonult erős fénycsóvájú reflektorokkal. Ablonczy László, a Film Színház Muzsika szerkesztője – a budapesti Nemzeti Színház későbbi igazgatója – ragaszkodott ahhoz, hogy az ő gyerekeit is Erdélyben, méghozzá Székelyföldön tartsák keresztvíz alá, Farkas Árpád és Sylvester Lajos vállalja a keresztapaságot. A sugásfürdői vadászházi keresztelőn népes baráti kör vett részt, a szervek nagyon érdeklődtek. Néhai Sárkány Árpád erdőmérnök igazgatót hatóságilag figyelmeztették, hogy az erdészházba nem engedheti be a klerikális reakcióval egy nótát fújó, az irredenta magyarhoniakat idecsődítő társaságot. Később Sárkány Árpádot megfeddték azért, hogy mégis az erdészvillában történt minden. Sepsiszentgyörgyön a 350 méteres kőkerítés megépítésére senki sem adott egy vasat sem. A templom kazettás mennyezetének az elkészítésére sem. Mégis a diktatúra idején közmunkával elkészítették. Harangot is vásároltak. 1977-ben a földrengés megrongálta a templomot. Azt is helyrehozták. Arra sem kaptak támogatást. Voltak mindig olyanok, akik segítettek. Boros Árpád, a köpeci bányaigazgató például követ szállíttatott a templomkerítéshez. Pénzt se kért, és áldomást is ő fizetett. Csatlós Huba kiváló szakember, aki ingyen annyit segített, hogy a tiszteltes el sem tudja sorolni. Farkas Tibor egy nagy daruval járt. Ő sem ismerte azt a szót, hogy ,,nem”. /Sylvester Lajos: Papi világ az ,,átkosban” (Egyházi porták táján). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 27., folyt.: dec. 28./2007. február 24.A budapesti Hitel című irodalmi, művészeti és társadalmi havi folyóirat februári számát Sütő András emlékezetének szentelte. Az új szám közönség előtti bemutatóját február 16-án tartották Budapesten. Bevezetőt Csoóri Sándor főszerkesztő, zárszót Görömbei András főszerkesztő-helyettes mondott. Sütő András műveiből Császár Angéla, Kubik Anna és Szélyes Imre színművészek adtak elő részleteket. Az emlékszám felvonultatja a kortárs magyar irodalom színejavát, köztük van Farkas Árpád, Lászlóffy Aladár, Dobos László, Gál Sándor, Olasz Sándor, Ablonczy László, Sylvester Lajos, Kincses Elemér, N. Pál József, Bágyoni Szabó István, Bogdán László, Tamás Menyhért, Bertha Zoltán, Márkus Béla, Tornai József és Vetési László. „Csak a magára maradott utolsó magyar van veszélyben, mert ha egyedül van, elveszett. Sütő András annyira féltett mezőségi népe minden gondja ellenére is csendesen köszöni, hogy hálás gyermekként, féltő gondoskodással e szülőföld minden gondját élő reménységként emelhette be a legtündöklőbb magyar irodalomba” – írta Vetési László. Az emlékszám közölte Cs. Nagy Ibolya összefoglaló írását – Egy vita margójára (Sütő András és A Hét). Ebből idézte a Népújság: „bár a vita véget ért, a Sütő András elleni hadjárat korántsem. Ezt jelenleg csak a főszerkesztő vívja, de egyrészt: fórum nélkül nincs Cicero, másrészt olyan vehemens és következetes Sütő-ellenesség nyilvánul meg a Parászka Boróka-írásokban, hogy ezek elviekben akár új, romeltakarító disputát generálhatnak. ” /B. D. : A repedt nádszál elégiája (A HITEL Sütő András- emlékszáma). = Népújság (Marosvásárhely), febr. 24./2007. március 3.Utolsó könyvét már nem vehette kezébe Sütő András, a Létvégi hajrában című szövegösszeállítás halála után, nemrég jelent meg Debrecenben a Kossuth Egyetemi Kiadó gondozásában. (Szerkesztette, a jegyzeteket írta Ablonczy László és Cs. Nagy Ibolya.) A vaskos kötetben olvasható esszék, interjúk, születésnapi köszöntők, laudációk, levelek döntő többségükben az utóbbi években keletkeztek, mikor a testet-szellemet bénító gyilkos betegség nagyobb vállalkozásba való bocsátkozást immáron nem engedélyeztek Sütő András számára. A Létvégi hajrában darabjai Sütő András mindig eleven szellemi érdeklődésének, tájékozódásának dokumentumai. Újból meg újból figyelmeztetett a feledhetetlen szülőföld, a létükben s anyanyelvükben olyannyira fenyegetett mezőségi magyar szórványok gondjaira. Hittel vallotta, hogy mifelénk, ezeken a tájakon az íróembernek nagy hagyományokban gyökerező erkölcsi kötelezettsége a közügyek teherviselése tollal és szóval, azonosulással idézvén Németh Lászlót: ,,Nem akarok csak művész lenni. Egy író, aki csak szép: szajha. ” 2002-ben mondta Sütő egy interjúban: ,,Az írástudó nem fordíthatja el fejét a saját népétől. Ez itt olyan világ, amelyben író, költő, színész, művész maga is felelős azért, hogy olvasóinak, közönségének tömege megmarad-e, vagy megsemmisül a történelem olvasztókemencéiben. Ez itt olyan világ, amelyben vissza kell szereznünk mindazt, amit 80 év alatt elvettek tőlünk. Ez itt olyan világ, amelyben először közösségileg kell átvészelnünk a viharos időket, hogy azután majd jobban őrizhessük az individuum szentségét is. ” Sütő András soha nem rejtette véka alá eszményeit, néphez-nemzethez való szoros kötődését. A kötetben a szóban forgó nevekkel érzékeltethető Sütő András írói műhelyének légköre. A recenzens, Nagy Pál sorolta a könyvből: Illyés Gyula, Czine Mihály, Kemény János, Bözödi György, Horváth István, Nagy Gáspár, Csoóri Sándor, Fekete Gyula, Görömbei András, Beke György, Domokos Géza, Farkas Árpád, Sára Sándor, Romsics Ignác, Szekér Endre, Pintér Lajos, Sylvester Lajos, Magyari Lajos, Bogdán László többek között, de Antall József is. 2002-ben, a 75. születésnapja alkalmával rendezett soproni ünnepségen többek között így szólt a jelenlévőkhöz Sütő András: ,,Azzal vigasztalom magam, hogy az erdélyi magyarság eszméletében én is őrző lehettem a strázsán. ” /Nagy Pál: Aki őrző lehetett a strázsán (Olvasólámpa). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 3./2007. június 29.Sütő András: Sikaszói fenyőforgácsok. Cikkek, naplójegyzetek /Budapest, 1987, sajtó alá rendezte Ablonczy László/ című munkáját újra kiadta az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó /Székelyudvarhely, 2007/. Az új kiadás szövegét gondozta Nagy Pál. /B. D. : Ne keressétek a térképen. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 29./2008. június 23.Megalakult Marosvásárhelyen a Sütő András Baráti Egyesület Nagy Pál irodalomtörténész elnökletével, melyre Kolozsvárról, Sepsiszentgyörgyről és Debrecenből is érkeztek értelmiségiek. A szervezetet az elnökkel együtt Borbély László politikus, Demeter József szászrégeni református lelkész, Gálfalvi Zsolt publicista, Kincses Előd ügyvéd, Szalkay József közgazdász és Székely Emese tanár, iskolaigazgató hozta létre. „Minden eszközzel támogatni szeretnénk a mezőségi gyerekek magyar nyelvű oktatását, és azt is kezdeményezzük, hogy utcákat, iskolákat nevezzenek el az íróról, szobrot állítsanak neki a magyarlakta településeken” – mondta Demeter József lelkész, az író unokatestvére, az egyesület kezdeményezője. Az író emlékére létrehozott egyesületnek bárki tagja lehet, aki elfogadja annak célkitűzéseit. Bertha Zoltán debreceni egyetemi tanár, irodalomkritikus Sütő András sajátos látásmódú, biblikus stílusú, világirodalmi jelentőségű színdarabjait és műfajteremtő szerepét emelte ki. Cs. Nagy Ibolya debreceni szerkesztő, irodalomkritikus beszámolója szerint a magyarországi Helikon Kiadó elkezdte a teljes életmű kiadását, az első kötet már megjelent. Cs. Nagy Ibolya Ablonczy Lászlóval, a Sütő-monográfia írójával szerkesztette Sütő András utolsó, a Hétvégi hajrában című publicisztikakötetét. Először Debrecenben neveztek el utcát a pusztakamarási íróról, Advent a Hargitán című drámáját pedig hamarosan bemutatják Írországban. Nagy Pál szerint az író népszerűsége nem csökken, bár életében és halála után is lejárató kampányok folytak ellene. A közgyűlésen bemutatták Székely Ferenc, az erdőszentgyörgyi iskolaközpont könyvtárosa, Sütő András unokatestvére által összeállított Nyolcvan nyugtalan esztendő /Mentor Kiadó/ című kötetet is, amely az író nyolcvanadik születésnapja alkalmából rendezett megemlékezésen elhangzott méltatásokat tartalmazza. /Máthé Éva: Az író hagyatékát ápolják. = Krónika (Kolozsvár), jún. 23./ – Sütő András sokat tett azért, hogy a magyar szellem, a magyar lélek és a nemzetegység spirituális temploma fölépüljön – hangsúlyozta dr. Bertha Zoltán. „Ha porból lettünk is, emberként meg nem maradhatunk az alázat porában”. Sütő András szállóigék seregét hagyta ránk: A fű lehajlik a szélben, és megmarad. Addig élünk, amíg módunkban áll visszafelé tekinteni. Nyelvéből kiesve létének céljából is kiesik az ember. A szabadság nem külsőség, hanem a belső ember. Ott kezdődik az ember, amikor összetéveszti magát mindazzal, amitől megfosztották. Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk. Maradok, másként nem tehetek. Vagyunk, akik voltunk, leszünk, akik vagyunk. Maradunk, ahol voltunk, és leszünk, ahol vagyunk. Népének, közösségének halhatatlan szószólója volt. Azt jelenti számunkra Sütő András, hogy a XXI. században, a harmadik évezredben is folytatódik az a klasszikus nemzeti sorsirodalom, amely – csak a XX. században – Adytól Németh Lászlóig, Illyés Gyuláig, és tovább, Kányádi Sándorig és Csoóri Sándorig ívelt. Sütő András életműve folytatás is, a nagy elődök folytatása, és további példa, útmutatás, intelem, közösségi, kollektív parainesis. – Sütő munkássága temploma lesz a magyar önismeretnek és önszemléletnek – fejtette ki dr. Bertha Zoltán. Cs. Nagy Ibolya irodalomkritikus, Sütő András több kötetének szerkesztője arról számolt be, hogy milyen könyvei jelentek meg az író halála óta. Nagy Pál ismertette az itthon és Magyarországon megjelent Sütő-könyveket, kiemelve a Helikon Kiadó által gondozott életműsorozat elindítását, majd bemutatta a Sütő emlékének adózó legfrissebb kiadványt, a Nyolcvan nyugtalan esztendő című kis kötetet, amely a Mentor Kiadó jóvoltából az író 80. születésnapján (tavaly) a marosvásárhelyi emléktábla-avatáskor és a pusztakamarási emlékezésen elhangzott beszédeket, előadásokat, leveleket, üzeneteket foglalja magába, Székely Ferenc szerkesztésében. Az író rádiós vallomásait, interjúit tartalmazó hangtár létesítését javasolta Jászberényi Emese. Dáné Tibor Kálmán országos EMKE-elnök a kolozsvári Szabédi-ház példájára hivatkozva ajánlotta föl segítségét az írói hagyatékok feldolgozásában, amennyiben létrejön a Sütő András-emlékház és művelődési központ, melynek létesítését Tófalvi Zoltán is szorgalmazta. Tófalvi felajánlotta a Sütővel készített filmanyagot a Háznak. Vetési László tolmácsolta az amerikai magyarság támogatási szándékát a hagyaték és az életmű ápolásában és megőrzésében. Papp Kincses Emese Sütő András-prózadíj létrehozását javasolta. /Bölöni Domokos: Megalakult a Sütő András Baráti Egyesület. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 23./2009. március 14.Már életében fölmerült az igénye annak, hogy életműsorozatban gyűjtsék egybe Sütő Andrásnak, az erdélyi magyar irodalom egyik legjelesebb alkotójának műveit. A Szépirodalmi Könyvkiadó által 1989-ben fölvállalt munkát – az intézmény megszűnését követően – előbb az Akadémiai Kiadó (1994), majd a Helikon Kiadó (1998), végül a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó vállalta fel, illetve folytatta azt (2001), de a sorozat megszakadt. Tavaly ismételten a Helikon Kiadó, jelesül pedig Ablonczy László irodalomtörténész, a Sütő-életmű kiváló ismerője karolta fel újra a gondolatot, s az eddigiektől eltérő, teljesen új koncepció alapján – Sütő András összes művei gyűjtőcímmel – indította (újra) útjára a sorozatot, melynek első kötete /A készülődés éjszakái/ tavaly ősszel jelent meg. A Készülődés éjszakái Sütő András gyermek- és ifjúkorát, emberi, alkotói formálódását idézi fel a hetvenes évekig. Az 1963–as Önéletrajz helyett… című kötetnyitó vallomás a pusztakamarási indíttatásról szól. Onnan, a mezőségi „holttengerből” indult útjára, nagyenyedi kitérővel jutott Kolozsvárra, lett a politikai fordulatot követően az újraszerveződő erdélyi magyar irodalom ígéretes ifjú alkotója. Kolozsváron Balogh Edgár irányítása alatt, „a népi hatalom reggeli óráiban” maga is hitte: „a világ teremtésének vagyunk a részesei”. A szerző korabeli írásai és a későbbi felismerések visszavetítődése révén válik teljessé kibontakozása. „Magam is Árkádiában éltem” – mondja később –, azaz a torzulások tapasztalása ellenére is hitt a rendszerben. A Lantosok és kritikusok című önvizsgálat 1957-es megszületése rendkívüli jelentőségű fordulat munkásságában. Elismerte, hogy addigi írásaiban „a fekete felhőt sokszor magam is rózsaszínűnek láttam (…) Sok győzelemről írtam. (…) Hamisnak bizonyult kinyilatkoztatások az én szememre is hályogot vetettek (…) ott is lantosok voltunk, ahol kritikusnak kellett volna lennünk.” A rendszer korlátai és tiltótáblái megmaradtak, de a későbbiekben „csipetnyi vigaszok élesztették naponként újjá bennem a szándékot: tíz körömmel ragaszkodni a megtalált igazsághoz – a kitalált igazságok nagy vásárterein.” Jött a Félrejáró Salamon, a Tékozló szerelem, jött a Pompás Gedeon. A szellemi tájékozódás igénye jut kifejezésre a honi és külföldi utazásokban, hova – a Rigó és apostol című könyve Előhangjában olvashatjuk – „a mezőségi asszonyok ősi példája szerint az úti reménységgel együtt magával vitte itthoni fonnivalóját”. Elsőként mindjárt szülőfalujába, Pusztakamarásra, Kemény Zsigmond báró sírjához, „leróni az utókor tartozásait”, fölemlíteni azt a „szellemi öncsonkítást”, amelyet művei kiadásának elmulasztása okoz. „Ha alapos munkát akar végezni, bármely hódító hatalom a leigázottnak először a hadseregét, utána rögtön a történelmi múltját fegyverezi le, közösségi szimbólumait tünteti el.” – írta Sütő. Megfogalmazódott benne az írói hitvallás, melyhez élete végéig hű maradt: „… oda fordítja fejünk, ahol a szívünket hagytuk volt, a közösség felé, amelyből vétettünk (…) nem fordulhatunk el tőle, amiként ember – Illyés Gyulával szólva – nem hagyhatja útszélen veszni az anyját.” Erre a hitvallásértékű írói programra épült Sütő András életművének az a korszaka, amely az Anyám könnyű álmot ígér naplójegyzetekkel kezdődőleg, remekművek sorában öltött testet. /Máriás József: „Magam is Árkádiában éltem” – Sütő András: A készülődés éjszakái – = Népújság (Marosvásárhely), márc. 14./2009. június 29.Június 27-én és 28-án rendezvénysorozattal idézték fel Sütő András emlékét barátai és tisztelői, Marosvásárhelyen, illetve a szülőfalujában, Pusztakamaráson. A Sütő András Baráti Társaság tagjai az első napon marosvásárhelyi református temetőben megkoszorúzták az író sírját, majd Gálfalvi Zsolt kritikus mondott beszédet. A rendezvény a Bernády Házban folytatódott. Nagy Pál, a Sütő András Baráti Társaság elnökének moderálásával jeles magyarországi, felvidéki és erdélyi irodalmárok, közéleti személyiségek és politikusok osztották meg a hallgatósággal az író személyiségéhez, életművéhez kapcsolódó gondolataikat. Csoóri Sándor Beszélgetések és álmok című prózáját olvasta fel, kiemelve azt az alapgondolatot, miszerint a „trianoni mocskos ügynek” mai napig tartanak a következményei, és hiába az uniós tagság, megoldás még nem született a kisebbségi lét számára. A tudományos ülésszak előadásai után a marosvásárhelyi színház Tompa Miklós társulatának tagjai előadtak egy részletet Sütő Káin és Ábel című drámájából, Kilyén Ilka színművész pedig az Ugató madár című darabból kiragadott monológot. Végezetül levetítették a Duna televízió Sütő Andrásról készített portréfilmjét. A pusztakamarási református templomban Demeter József szászrégeni lelkész kiemelte, Sütő András minden egyes művében, nyíltan vagy metaforikusan, de jelen van a helyben maradás gondolata. Oroszhegyi Attila Zsolt helyi lelkész elmondta: az idelátogatók gyakran megcsodálják a templom díszeit, az Isten házából azonban épp a gyülekezet fogyatkozott meg. A reformátusok lélekszáma a faluban 136 fő, a létszám pedig egyre apad. A Révkomáromból érkezett Aranyosi Zsolt diák mondta el Sütő: Te leszel az angyal című rövid írását. Tanára, Jókai Tiborné elmondta, hogy az ifjú tehetség ezzel a prózával nyerte meg idén a rangos rimaszombati Tompa Mihály országos vers- ás prózamondó versenyt. Vetési László lelkész, szórványügyi előadó kiemelte, a Mezőség rengeteg nagy egyéniséget adott a magyarságnak, mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a Mezőség megmaradjon. Pusztakamaráson a szülői ház tornácán Sylvester Lajos sepsiszentgyörgyi közíró tartott személyes élményekkel átitatott előadást azokról az időkről, amikor a szentgyörgyi színház igazgatójaként csaknem az összes Sütő-drámát műsorra tűzhette. /Sándor Boglárka Ágnes: A jövő feladata megőrizni a Mezőség magyarságát. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 29./ A felszólalók közül Dobos László pozsonyi író történelmi szempontok alapján beszélt, míg Szakolczay Lajos budapesti irodalomtörténész és Lázok János, a Marosvásárhelyi Színházművészeti Egyetem tanára, Sütő-kutató elsősorban stilisztikailag elemezte az író életművét. Markó Béla emlékeztetett, Sütőnek volt 1989 előtt magyar nyelvterületen a legnagyobb kultusza. Utána úgy tűnt: mindez nem annyira elsőbbségi kérdés, hiába a Sütő András-i dráma, rövidpróza, regény, mondandó és mondat. Ma azonban újra szükség van az életmű jó értelemben vett kultuszára. Ahogy az ő közéleti szerepvállalásának kultuszára is. Megszólalását kényszerhelyzet szülte, ő az itthon maradott, áldozatvállaló emberek közé tartozott. Borbély László, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány elnöke bejelentette, ősszel bemutatják a tizenkét órás dokumentumfilmet az 1990-es márciusi eseményekről. Felvállalták a Sütő Andrásról elnevezett utcanév megadásának és az író marosvásárhelyi szobra felállításának megoldását is. Ablonczy László elmondta, tizenhat fejezetes sorozatot állított össze Sütő Andrásról, aki jelenleg nincs a magyarországi tanmeneti és nemzetmeneti gondolatban. Pedig ő Bethlen Gábor-i magasságból és mélységgel nézte a magyarságot. Elmondhatatlan dráma volt az élete. Miközben folyt a lapítás, ő az életét tette a tisztességre. És most egy bibliográfiás senkiházi mocskolódik az életével az interneten, tette hozzá. Cs. Nagy Ibolya a Káin és Ábel című, emberi ősállapotokat tükröző tudatdrámát elemezte behatóan. Végül Pálfy G. István beszélt az általa és Cselényi László által 2001-ben készített Sütő András-dokumentumfilmről. Levetítették a Történelmet hazudni nem lehet című film félórás részletét. /Nagy Botond: Történelmet hazudni nem lehet… Sütő András-emléknap. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 29./ A bibliográfiás senkiházival Kuszálik Péterre célzott.2009. október 1.A múlt héten Marosvásárhelyen, a Stúdió színpadán Kuszálik Péter a Sütő (le)égetésre felépített, Purgatórium című könyve bemutatóján az ördög ügyvédjeként pózolt. Mítoszromboló, „András bátyja” szentté avatása ellen fogant vádbeszédében a kommunista rendszert kiszolgáló, „a hatalom ágyasaként naggyá lett” értelmiségiről beszélt, Sütő András minden írói értéke enyészetre ítélendő emberi gyarlóságainak súlya alatt. Kuszálikot saját bevallása szerint személyes sérelem indította a Sütő-hadjáratra. 91-ben egy adattár készítésekor lekezelően bánt vele az író – könyvtárba küldte az információkat kérő bibliográfust. Kuszálik Péter számára Ablonczy László adta meg a végső lökést a Sütő emlékével leszámoló Purgatórium befejezésére, amikor „bibliográfiás senkiházinak” minősített őt. Kuszálik idézetekkel teletűzdelt vádbeszédében a 40-es évek végéig ment vissza, amikor is a néhai író érettségizés helyett a Magyar Népi Szövetség aktivistájaként az államosítást köszöntötte, beszélt az író külföldi útjairól, utalt írótársai – nevezetesen Székely János – ellen elkövetett vétkeire. A „galád” alkotó ostorozására lírát és prózába zárt fikciót hívott segítségül, többek között egy Székely János-verssel, illetve Pap Kincses Emese regényrészletével bizonygatta igazát. A mítoszdöntögetés hálás műfaj, belefér a „bazmegelés” is. /Nagy Székely Ildikó: Advocatus diaboli a Stúdióban. Vádbeszéd vagy nyelvöltögetés? = Népújság (Marosvásárhely), okt. 1./2009. november 17.Kuszálik Péter nemrég megjelent kötetében (Purgatórium. Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2009) a Sütő-életmű kutatóit és monográfusait felülbírálva képletes pert indított, megkérdőjelezve Sütő András irodalomtörténeti besorolásának eddigi eredményeit. Azokat a kutatókat, akik a 2005-ben lezajló Földes-vitában is megszólaltak (lásd Ablonczy László, Bertha Zoltán, Görömbei András, Márkus Béla, Cs. Nagy Ibolya írásait A Hét 2005 első félévi számaiban) Kuszálik Péter képletesen védőügyvédeknek tekinti Sütő András „szentté avatási perében”, ő pedig az advocatus diaboli, aki a terhelő bizonyítékokat sorolja fel. A tárgyalás hitelét megrendíti, ha az ügyész a vádirat előterjesztését többször megszakítva hol pamfletíróként humorizál a vádpontok kapcsán, hol rövid részleteket árul el az előre elhatározott ítéletből. Ezért a marosvásárhelyi Bethlen Gábor Művelődési Egyesület november 19-én tartandó beszélgetőestje nem a vád és nem az ítéletmondás fóruma kíván lenni. A beszélgetést felvezetője Stefano Bottoni történész. /Lázok János: Az esküdtszéké a szó. A Bethlen Gábor Művelődési Egyesület vitaestje. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 17./2010. szeptember 20.Az EMKE és a BMC is tagja a magyarság szellemi múzeumánakMagyar Örökség-díjakat adtak át Kolozsváron Rangos hazai és határon túli személyiségek jelenlétében adták át hétvégén a Magyar Örökség- díjakat Kolozsváron: a Magyar Örökség és Európa Egyesület által felkért Bírálóbizottság hatvanadik döntése értelmében ezúttal hét erdélyi személy és intézmény érdemelte ki az 1995-ben, a Magyarországért Alapítvány által létrehozott „magyarság szellemi becsületrendjét”. A Protestáns Teológiai Intézet dísztermében szeptember 18-án tartott ünnepségen Kiss András nyugalmazott főlevéltáros, Hajdó István főesperes, Kilyén Ilka színművész, Korniss Péter fotóművész, az erdélyi református, evangélikus és unitárius lelkészképzés, a 125 éves Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a Barabás Miklós Céh részesült az erkölcsi elismerésben, és lett tagja a magyarság láthatatlan szellemi múzeumának. A rendezvény keretében a Gaal György tanár, irodalomtörténész és Gránitz Miklós fotóművész által összeállított Örök Házsongárd című kötetet is megismerhették a résztvevők. „Soha irodalomra és tudományra (kultúrára) olyan szent feladat nem várt, mint ma, nemzetünknek ebben a lelki válságában. Megmutatni nemzeti múltunkban, nemzeti géniuszunkban az örök értékeket, ennek révén növelni az önbizalmat, az önbecsülést, figyelmeztetni a nemzeti hibákra, fejleszteni a nemzeti erényeket, saját értékének öntudatára ébreszteni a magyart: ez a szent feladat” – idézte Klebelsberg Kunó kultuszminiszter 1920-as írását bevezetőjében Hámori József agykutató, a Magyar Örökség-díj Bírálóbizottságának elnöke. Mint mondta, szükségszerű, hogy a Magyar Örökség-díjak átadására ezúttal Erdély fővárosában, Kolozsváron került sor. – A magyarságnak és kultúrájának megmaradását jelentős mértékben köszönhetjük az évszázadokon át független erdélyi fejedelemségnek. Erdélyből és a Partiumból származó kiválóságok, intézmények eddig is szerepeltek az évi díjazottak között, ma azonban mind a hét kitüntetett közvetve és közvetlenül is az erdélyi magyarság soraiból kerül ki – magyarázta Hámori, majd a díjról szólt néhány szót. Megtudtuk: a Magyar Örökség-díj megalapítói 1995-ben a klebelsbergi gondolatok szellemében határozták meg a kitüntetés misszióját. Úgy látták, „az elmúlt negyven-ötven évben a magyar történelemnek olyan alkotó személyiségei merültek feledésbe, és kerültek ki ezáltal a nemzeti emlékezetből”, akik alapvetően meghatározták a 19. és a 20. századi Magyarország fejlődési irányát. – Ezeket a személyiségeket, életműveket szinte elő kell bányászni a feledés mélységeiből, hogy példaként lehessen őket a mai nemzedék elé állítani: íme, ők voltak azok, akik a magyar 20. századot megcsinálták. Ez az oka, ha úgy tetszik, történelmi oka annak, hogy bizottságunk számos esetben jutalmaz Magyar Örökség-díjjal már nem élő személyeket vagy egykor működött intézményeket – hangsúlyozta Hámori, majd hozzátette: ezek a személyek és intézmények óriások voltak a maguk idejében, a személyek közül nem egy a zseni kategóriájába sorolható. Bartók Bélát, Kodály Zoltánt, Lajtha Lászlót, Reményik Sándort, Dsida Jenőt és Nagy Imrét említette többek között példaként, mintegy bizonyítva: a díj odaítélésének fő szempontja az életmű minősége. Az intézmények közül többek között a több mint háromszáz éves nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium és a Nagybányai Művésztelep részesült eddig a díjban. Ablonczy László megfogalmazása szerint a Magyar Örökség-díj a „magyarság szellemi becsületrendje”, nem jár pénzjutalommal, sem más anyagi elismeréssel: a kitüntetettek egy oklevelet kapnak, valamint egy jelvényt, amely a magyar Szent Koronát ábrázolja – fejtette ki Hámori József, majd Poprády Géza könyvtárosnak, a Magyar Örökség és Európa Egyesület alelnökének, a Bírálóbizottság tagjának adta át a szót. A Farkas Balázs, Fekete György és Makovecz Imre kezdeményezésére, a Magyarországért Alapítvány Kuratóriumának tevékeny közreműködése révén létrejött Magyar Örökség-díj kapcsán elmondta: a kitüntetettek kiválasztása az alulról építkező demokrácia elvén alapszik, ugyanis a Bírálóbizottság az állampolgárok által érdemesnek tartott személyek, együttesek, intézmények, teljesítmények közül választja ki a díjazandókat. Évente négy alkalommal hét-hét díjat osztanak ki a mostanihoz hasonló kulturális műsor keretében. Mint kiderült, a díj gondozását 2003. márciusában a Magyar Örökség és Európa Egyesület vállalta fel. A folytatásban Schulek Ágoston, a Magyar Örökség és Európa Egyesület elnöke mutatta be a Bírálóbizottság tagjait: Hámori József akadémikust, a Bírálóbizottság elnökét, Poprády Gézát és Zelényi Kovács Annamáriát, a Magyar Örökség és Európa Egyesület alelnökeit, Juhász Judit szóvivőt, a Magyar Katolikus Rádió vezérigazgató-helyettesét, Bakos István tanárt, művelődéskutatót, Benkő Samu művelődéstörténészt, esszéistát, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagját, Kelemenné Farkas Márta nyelvészt, egyetemi oktatót, Boda László tanárt, művelődéstörténészt, Pázmándi Gyula vegyészmérnököt, közgazdászt, Rókusfalvy Pál pszichológust, Takács József biológust, agykutatót, Tóth-Pál József zenetanárt, kultúrakutatót, valamint Veres-Kovács Attila nagyváradi református lelkészt. Magyar Örökség-díjban részesült, nevét az Aranykönyv őrzi és szombat óta a magyar szellem láthatatlan múzeumához tartozik: az erdélyi református, evangélikus és unitárius lelkészképzés (az elismerést Rezi Elek, Adorjáni Zoltán és Benkőné Zonda Tímea vette át, laudált Kozma Zsolt kolozsvári teológiai tanár), Kiss András nyugalmazott főlevéltáros, múltfeltáró nemzetszolgálatáért (laudált Benkő Samu művelődéstörténész), Hajdó István főesperes, lélekmentő szolgálatáért (laudált Berszán Lajos gyimesfelsőloki plébános), Kilyén Ilka színművész, kulturális missziójáért (laudált Medgyessy Éva marosvásárhelyi író, újságíró), Korniss Péter, fotográfusi alkotóművészetéért (laudált Sára Sándor operatőr, rendező), a 125 éves Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (az elismerést Dáné Tibor Kálmán, Dávid Gyula és Kötő József vette át, laudált Filep Antal budapesti néprajzkutató) és a Barabás Miklós Céh, az erdélyi magyar képzőművészetet felélesztő és megtartó szolgálatáért (az elismerést Kolozsi Tibor szobrászművész és Németh Júlia műkritikus vette át, laudált Dáné Tibor Kálmán művelődésszervező). A díjazottak nevében Hajdó István főesperes mondott köszönetet, majd a Bolyai János Alapítvány Kuratóriuma által odaítélt Bolyai-pályadíjjal tüntették ki Benkő Samu akadémikust az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjászervezésében és vezetésében kifejtett kiemelkedő közszereplői tevékenységéért, valamint Bolyai János marosvásárhelyi kéziratainak gyűjteményes kiadásáért, őt Nagy Ferenc méltatta. Az ünnepség keretében közreműködött a János Zsigmond Unitárius Kollégium Péterffy Gyula kórusa, Majó Julianna karnagy vezetésével, valamint Kilyén Ilka és a pusztinai Kovács Krisztián. Rövid szünet után az Örök Házsongárd című, a budapesti székhelyű Pharma Press kiadónál megjelent kötetet ismerhették meg a résztvevők, Sipos Gábor EME-elnök méltatását Köllő Katalin, lapunk munkatársa tolmácsolta. Elhangzott: „a régi metszetek, archív felvételek, új fényképek a míves szöveggel összefonódva igazán és legjobban a minőségi papíron, kiváló nyomdatechnikával hatásosak, ráadásul szép kötésben, igényes védőborítóval – ezt a szépség-együttest forgathatjuk most a Pharma Press könyvkiadó jóvoltából. Dr. Gaal György kolozsvári tanár, irodalomtörténész, a kincses város múltjának avatott kutatója és Gránitz Miklós budapesti fotóművész több mint három évi kitartó munkájának eredménye kerül most az olvasó kezébe”. Az immár kétkötetes kiadvány létrejöttéért köszönetet mondott továbbá Gránitzné Demel Editnek, Gergelyné Tőkés Erzsébetnek, a Házsongárd Alapítvány „legfőbb munkásának”, aki a helyszíni munka feltételeinek biztosításában vállalt oroszlánrészt, valamint Dávid Ferencnek, a kiadó ügyvezető igazgatójának és az album külalakját elkészítő Árgyélus Grafikai Stúdiónak. A két szerző a kötetek megszületésének körülményeiről szólt, majd a rendezvény dedikálással zárult. FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár) 2011. április 20.Sütõ András világaNagy érdeklõdés kísérte a hétfõi könyvbemutatót a Bernády Házban. Az est vendége jeles személyiség, Gróf László térképtörténész, a Királyi Földrajzi Társaság (Oxford) tagja volt. Szombathelyen született tõsgyökeres vasi pedagóguscsaládból, õsei már a 17. század elején Sárvár mezõváros polgárai voltak. Iskoláit Sárváron, Szombathelyen és Budapesten végezte. Katonaéveit a honvéd térképészet kötelékében töltötte. 1956-ban került külföldre. Diplomáját summa cum laude szerezte meg az Oxfordi Egyetemen. Angliában él, nyugalmazott egyetemi professzor. Szenvedélyesen gyûjti a történelmi Magyarország 16-19. századi térképeit, amelybõl megalapította a Carta Hungarica térképgyûjteményt. Gróf László jó ideje járja Erdélyt, történelmi és néprajzi múltja után kutatva, erdélyi címerekrõl és térképekrõl tart elõadásokat. A Bernády Házban viszont Sütõ Andrásról beszélt, a budapesti Officina Kiadónál nemrég megjelent Sütõ András világa címû album marosvásárhelyi bemutatóján. A rendezvényt a Sütõ András Baráti Egyesület szervezte, az elõadót Nagy Pál elnök mutatta be: Sütõ Andrásnak régi kedves barátja, élemûvének egyik kiváló ismerõje ugyanakkor. Gyakran találkoztak, gyakran voltak együtt, ezek emlékezetes napok maradtak, olyannyira, hogy Gróf László azóta is gyakran eljön, ellátogat a sírhoz, elhelyezi a virágait, és az emlékezés elevenen él benne. A Sütõ-album ötlete is Gróf Lászlótól való. Nagy Pál aláhúzta, hogy az egyetemes magyar irodalom kiemelkedõ erdélyi képviselõje elõtt tisztelgõ kötet Sütõ András életútját, irodalmi pályafutását követi nyomon. Megismerjük a pusztakamarási szülõházban eltöltött gyermekkora, majd nagyenyedi tanulóévei eseményeit, a számos nehézség, akadályoztatás ellenére kibontakozó írói pálya állomásait. Mindez maga az író, Sütõ András mûveinek idézeteibõl, levelezésébõl áll össze hiteles életpályaképpé, melyet még közelebb hoz az olvasóhoz a könyvet kísérõ mintegy 150 archív fénykép. Szerkesztõje Karádi Ilona, elõszavát Cs. Nagy Ibolya debreceni irodalomtörténész, kritikus jegyzi. A szövegválogatás Ablonczy László budapesti irodalomtörténész érdeme. Sütõ Andráshoz baráti kapcsolatok fûztek, és elmondhatom, hogy jól ismerem a Mezõséget, azt a >sáros szegénységet<, ahonnan �? elindult. Az íróval az 1970-es években találkozott az Anyám könnyû álmot ígér címû könyvének olvasásakor. Rokonszenvük alapja a sok mindenben közös gyermekkori és tájélmény, a sorsvállalás, és persze a páratlan nyelvezet. Sütõ néhány magyar szóval a tarisznyájában indult, és hihetetlenül nagy talentummal. �?s eljutott a csúcsra. Az emlékezõt fõleg az ragadta meg, hogy a kollegista Sütõ nem felfelé akart törni hanem vissza, azok közé, ahonnan elindult. �?s errõl az �?desapám jutott eszembe, aki ugyancsak tanító, kántortanító volt, és az volt a vágya, hogy a magyar gyermekeket nevelje. Amikor aztán személyesen is találkoztak Marosvásárhelyen, életre szóló barátság szövõdött közöttük. Kedves közjátékként Kilyén Ilka színmûvésznõ olvasott fel Sütõ Andrástól származó részleteket, és Gali Teréz nagyszalontai énekes dalolt, gitárkísérettel; mintegy zárómomentumként pedig éppen egy Gróf Lászlótól származó balladai hangvételû szöveget adott elõ. Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely) 2011. május folyamán�?rtekezés a Határon Túli Magyarok HivatalárólBálint-Pataki József Bálint-Pataki József az alapításától munkatársa és néhány éven keresztül elnöke is volt a Határon Túli Magyarok Hivatalának. A Szatmárnémetiben megtartott X. Jakabffy Napok keretében május 20-án Neve több volt, mint áruvédjegy- a Határon Túli Magyarok Hivataláról, mint kormányzati intézményrõl címmel tartott értekezést. Elõadásának szövegét teljes terjedelemben közöljük. Neve több volt, mint áruvédjegy (szubjektív vázlat a Határon Túli Magyarok Hivataláról, mint kormányzati intézményrõl) A X. Jakabffy konferencia* szervezõjének tett vállalás szerint az elõadás tárgya egyfajta értékelés lenne egy intézményrõl, melynek neve - remélem hinni, hogy nemcsak szerintem - több volt, mint áruvédjegy. Arról a hivatalról, a Határon Túli Magyarok Hivataláról van szó, mely egyedülálló módon, másfél évtizeden keresztül a magyar közigazgatás sajátos intézményeként szolgálta a magyar nemzetpolitikát. Olyan önálló központi költségvetési intézmény volt, melynek létrejöttét a rendszerváltás elõkészítésében tenniakarók nemzeti elkötelezettsége és felelõs magyarságtudata tette lehetõvé. Olyan kormányhivatalként mûködött, mely öt egymást követõ kormányzat alatt, a természetesnek tekinthetõ hangsúlyeltolódások ellenére, a határon túli magyar nemzetrészek érdekeinek képviseletét, ügyeinek vitelét a magyar közigazgatásban és nemzetközi téren is folyamatosan ellátta, míg aztán a hatodik kormányzat, miután döntõ mértékben, éppen neki köszönhetõen, a magyar nemzetpolitika gyakorlatilag teljesen megfeneklett, nem a jogos elvárásoknak és megváltozott, uniós körülményeknek megfelelõ intézménnyé alakította át, hanem a könnyebb megoldást választva, gondos lejáratás kíséretében, sértetten felszámolta. Hogy ezt megtette, abban a felelõsség nyílván az övé. Hogy ezt megtehette, akárcsak abban, hogy a magyar nemzetpolitika mélypontra jutott, abban a felelõsök sokkal szélesebb körben keresendõk. E döntés elõkészítésében, konok és kitartó következetességgel közremûködtek sokan Magyarországon - egyes kormányzati szervek, ellendrukker bürokraták, a politika, a közélet nem kevés szereplõje, szereptévesztõ szolgálatok és szolgálatkész publicisták egyaránt- a nemzeti ügyekben a konszenzus szükségességét hirdetve és mindent megtéve annak érdekében, hogy ez nehogy létrejöhessen. De legalább annyian voltak határon túl is, akik ebben elévülhetetlen érdemeket szereztek és most nem a szomszéd országok ellenérdekelt erõire gondolok, hisz ez értelemszerûen, ebben a térségben, sajnos akár természetesnek is tekinthetõ. Igen, azoknak a szomszédos államokban élõ egyes magyar közszereplõknek a felelõssége jut eszembe, akik, - ahogyan a határon túli magyarságra szánt költségvetési összegek nõttek a '90-es néhány tízmillióról a hivatal felszámolása idején elért 13, 7 milliárd forintra - a HTMH-ban (akárcsak az általa felügyelt közalapítványokban) nem annyira egy, a Kárpát-medencei magyar kisebb vagy nagyobb közösségeinek megmaradása és megtartatása érdekében munkálkodó és a magyar nemzetpolitika érdekében, koordinációs feladatokkal felruházott budapesti kormányzati intézményt, illetve intézményeket akartak látni, hanem inkább a személyes politikai ambícióikhoz asszisztáló szolgáltatási irodát. Több mint jelzésértékûnek tartom, hogy a hivatal megszüntetését valósággal üdvözölte az egyik legjelentõsebb, határon túli magyar érdekképviseleti vezetõ: Itt az ideje neki, (mármint a HTMH felszámolásának -n. n.) ugyanis ez az intézmény nagyobb pápa lett a pápánál. Az intézmény vezetõje pedig kliens rendszeren, szimpátia alapján több mindent másképp csinált, mint ahogy az elvárható lett volna. (Info Rádió 2006. június 13.) �?rdemes, bár kissé keserû visszaidézni azt, hogy jobbára ugyanazok a Kárpát-medencei vezéregyéniségek, akik egy hasonló '94-es HTMH-t megszüntetõ, horngyulai ötletet, spontán összefogással, sikerrel megtorpedóztak, 2006-ban, ha nem is üdvözölték a szándékot, mint az említett indulatos pártelnök úr, akit amúgy azóta a saját szervezetébõl, a VMSZ-bõl kizártak, gyakorlatilag szó nélkül hagyták nemcsak a HTMH felszámolását, hanem azt is, hogy karaktergyilkosságtól sem visszarettenve, a felszámolóbiztosok a hivatalt és mindazt mi hozzá kapcsolódott (az Illyés és �?j Kézfogás Közalapítványok, az Apáczai és a Teleki László Közalapítvány, a MÁ�?RT stb.) valósággal kriminalizálják. Az elkövetkezendõkben szabályos intézménytörténetre aligha vállalkozhatnék, még vázlatos formában sem, az messze meghaladná egy elõadás kereteit. Helyette inkább következzen egy szubjektív HTMH história néhány olyan lapja, mely reményeim szerint választ tud adni a választott címre, bizonyítva, hogy nemcsak a személyes elfogultság mondatja velem - bár kétségtelenül ma én is, mint egykor, '32 januárjában a csalódott József Attila másolás után rohanok -, hogy a HTMH-nak volt neve és az nemcsak áruvédjegy volt, mint akármely mosóporé. * Elhangzott a Kisebbségvédelem a XX. és XXI. században címmel, Szatmárnémetiben 2011 május 20-án megrendezett X. Jakabffy napokon. I. Az elõzményekrõl: Csak látszólag kezdem messzirõl, de fontosak az elõzmények, hisz nélkülük nincs Határon Túli Magyarok Hivatala-történet. 23 évvel ezelõtt, '88 február 13-án megjelent a Magyar Nemzetben egy tanulmány, amelyet joggal lehet tekinteni a magyarországi rendszerváltás egyik elméleti alapvetésének, a magyar kül- és kisebbségpolitikai rendszerváltás programnyilatkozatának, a közömbös kisebbségpolitika halotti bizonyítványának és egyben a cselekvõ nemzetpolitika keresztlevelének. E nélkül: - nem fogalmazódott volna meg a hivatalos politikában Magyarország felelõssége az egyetemes magyar nemzet iránt; - nem fogalmazódott volna meg a hivatalos politikában az eltökéltség, hogy Magyarország érvényesítse: a kisebbségi kérdés nem belügy; - nem alakult volna ki a határon túli magyarsággal és a hazai kisebbségekkel foglalkozó intézményrendszer; - Magyarországnak ma nincs kisebbségi törvénye. Miért gondolom így? A Mai politikánk és a nemzetiségi kérdés címû tanulmányra épülhetett a rendszerváltás kisebbségpolitikája, ebbõl származtatható annak társadalmi-politikai támogatottsága (lásd a Kollégium tagjainak imponáló névsorát így az. egyéni tagokét: Ablonczy László, Andrásfalvy Bertalan, Antall József, Benda Kálmán, Benkõ Lóránd, Bíró Zoltán, Bodor Pál, Chikán Attila, Chrudinák Alajos, Czine Mihály, Csepeli György, Csoóri Sándor, Entz Géza, Für Lajos, Görömbei András, Herczegh Géza, Hankiss Elemér, Ilia Mihály, Jeszenszky Géza, Kiss Gy. Csaba, Konrád György, Kósa Ferenc, Köteles Pál, Mészöly Miklós, Pomogáts Béla, Pungor Ernõ, Raffay Ernõ, Samu Mihály, Vásárhelyi Miklós, Vekerdy József és sokan mások) Az 1988-as Kiáltó Szó nemcsak értékelt és újraértelmezett egy alapkérdést, hanem programot adott és feladatokat fogalmazott meg a politika számára, melynek nyomán - viszonylag hamar - bekövetkezett azok gyakorlatba ültetése és nagyon is kézzelfogható eredmények születtek. Erre épülhetett a rendszerváltás Magyarországának, az elmúlt két évtizednek a kisebbség- politikai jogalkotása (az alkotmányos felelõsségvállalás és a kisebbségi törvény) majd utóbbi nyomán a kisebbségi önkormányzati rendszer - melyet bírálni szoktak, hisz lehet is, de jobbat azóta se találtak ki, nemcsak idehaza, hanem a térségben sem igazán. A Szokai-Tabajdi cikk adott lökést a kisebbségi kérdés erõteljes megjeleníthetõségére a kétoldalú, államközi kapcsolatokban és a nemzetközi fórumokon - talán elég erre vonatkozóan idézni Szûrös Mátyás tevékenységét, de nemkülönben a Horn Gyuláét is (vö. a genfi, ENSZ Emberi Jogi Tanácskozás ülésszaka -'89 febr. 27-én, az ENSZ közgyûlés ülésszaka '89 okt. 28-án stb.) Végül és ez a legfontosabb: az említett tanulmányra kimondta: nemzeti konszenzus nélkül nincs eredményes nemzetpolitika. Erre és vele együtt, a lakitelki és a monori tanácskozás határozataira épülhetett a rendszerváltás kormányzati intézményrendszere és a magyar-magyar kapcsolatok intézményesítése. (Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium és Titkárság, majd MEH Határontúli Magyarok Titkársága, 1992-tõl HTMH, A határon túli magyarságért Alapítvány, melyrõl még Németh Miklós kormánya 2012. július 28.L. Balogh BéniKETTŐBE SZAKÍTVA Magyarok Dél-Erdélyben és Észak-Erdélyben (1940−1944) 1940−1944 között a dél-erdélyi magyarság száma mintegy 40%-kal csökkent, s e nagyarányú térvesztés mind a mai napig érezteti hatását a Temesvár − Arad − Brassó által körülhatárolt térségben. Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntés a trianoni békeszerződés által Romániának ítélt terület 2/5-ét, az ún. Észak-Erdélyt csatolta vissza Magyarországhoz. Dél-Erdély továbbra is Románia része maradt. Az 1941. januári magyar népszámlálás szerint Észak-Erdélyben tekintélyes számú, 1 millió 343 ezer magyar anyanyelvű lakos élt, de még az 1930-as román statisztika is – annak anyanyelvi adatait Észak-Erdélyre kivetítve – egymillió magyart tartott számon. Dél-Erdélyben 1930-ban 473 ezer magyart írtak össze anyanyelv alapján. A természetes népszaporulatot figyelembe véve, 1940 őszén a dél-erdélyi magyarság száma így nem sokkal maradhatott el a félmilliótól. Románia egész területén, tehát a Regátot is ide számítva, a bécsi döntést követően több mint 500 ezer magyar maradt. Az 1941. áprilisi román népszámlálás idején viszont – a hivatalos statisztika szerint – már csak 363 ezren vallották magukat magyar „etnikai eredetűnek”. Az észak- és a dél-erdélyi magyarság 1940−1944 közötti sorsának párhuzamba állítása a mára nézve is fontos tanulságokkal járhat. A kérdés sokrétű, hiszen demográfiai, gazdasági, kulturális, érzelmi és mentalitásbeli dimenziói is vannak. Az utóbbinál maradva: eddig még nem született összehasonlító szociológiai tanulmány arról, hogy milyen „szétfejlődést” idézett elő a második bécsi döntés és az azt követő négy év az erdélyi magyar társadalom kollektív mentalitásában. Észak-Erdély vonatkozásában Gagyi József 1992−1993-ban a székelyeknek, tíz évvel később pedig Osgyáni Gábor a magyar nemzeti identitású gyimesi csángóknak az 1940−1944 közötti időszakhoz kapcsolódó kulturális emlékezetét vizsgálta. Következtetéseik szerint e két térség − és általában véve Észak-Erdély − magyarságának az 1940-es impériumváltás pillanatához kapcsolódó kulturális emlékezete, egységes tudása egyértelműen pozitív színezetű. Dél-Erdélyre vonatkozóan nincsenek hasonló kutatások, de tudjuk: a dél-erdélyi magyarság tömegein mélységes csalódás és elkeseredettség vett erőt a bécsi döntés nyomán, annak hírére, hogy továbbra is Romániához tartoznak. A legtöbben a trianoni katasztrófához hasonló sorscsapásként élték meg az újabb kisebbségi létforma beköszöntét. A döntéssel kapcsolatos érzelmi megnyilvánulások elképesztő polarizációját tapasztalhatjuk az erdélyi magyarok között 1940 őszén. Az észak-erdélyiek ujjongásával szemben álljon itt a dél-erdélyi Nagy Ferenc, tövisi református esperes visszaemlékezésének rövid részlete. „Valami szívet facsaró, görcsös sírásra kényszerítő érzés ömlött el rajtunk, amikor 1940. VIII. 31-én [helyesen: 30-án − L.B.B.] du. a magyar rádió bemondta a döntést és közölte az új határvonalakat. Az az érzésünk volt, hogy a börtönajtó tárva, s rajta tódul ki a 22 évig kínzott milliós sereg, s egyszer hirtelen és könyörtelenül becsukódik a feltárult vaskapu s a bebörtönzöttek 2/5-öd része ott marad továbbra is bezárva!” Szabó József, aki 1940-ben egy aradi rádióbolt tanulójaként a város valamennyi magyarjával együtt nagyon remélte „hazatérését”, évtizedekkel később így emlékezett vissza: amikor a budapesti rádió tudatta a döntést, a Romániában maradt „Aradon volt, aki kidobta a rádiót az ablakon.” A dél-erdélyi és észak-erdélyi magyarok (feltételezett) mentalitásbeli különbségei − a kérdés kétségtelenül megérdemelne egy alapos kutatást − véleményünk szerint éppen az 1940−1944 közötti, egymástól teljesen eltérő szocializációban és történelmi tapasztalatban, „sorsélményben” gyökereznek. Nem véletlen, hogy a nemzeti öntudatában megerősödött észak-erdélyi magyarság nagyobb önbizalommal és optimizmussal tekintett a jövőbe a román uralom visszatérte után is, mint az óvatosabb magatartást tanúsító dél-erdélyi magyar társadalom, amely a négyéves elnyomatást követően az általános reményvesztettség állapotában volt. E különbséget példázza az alábbi eset is, amit Csőgör Lajos, a kolozsvári Bolyai Egyetem első rektora írt le. Eszerint Márton Áron gyulafehérvári római-katolikus püspök, aki a bécsi döntést követő időszakot Dél-Erdélyben vészelte át, 1945−1946 fordulóján a következőket mondta Csőgörnek, aki nem értette, miért aggódik a püspök a magyar iskolák jövője miatt éppen akkor, amikor viszonylag kedvező a politikai helyzet. „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk.” Az idő a határ mindkét oldalán mintha „összesűrűsödött” volna − csak éppen ellenkező előjellel. Észak-Erdélyben a magyarok felfelé ívelő korszakként élték meg a bécsi döntést követő négy évet, amelyhez képest − paradox módon − az ezt megelőző 22 évnyi, tehát valójában jóval hosszabb ideig tartó román uralom provizóriumnak tűnt számukra. Dél-Erdélyben viszont nem csak a „felszabadulás” katartikus élménye maradt el. A különleges jogokat élvező német kisebbséggel szembeni leértékelődésük, a hatalomnak való egyre fokozottabb kiszolgáltatottságuk, a nemzetiségük miatt elszenvedett megaláztatásaik, az otthontalanság kínzó érzése traumatizálták a dél-erdélyi magyarok kollektív tudatát, és egyfajta identitásképző tényezővé léptek elő. Könnyebben felmérhetőek a második bécsi döntést követő négy év demográfiai következményei. A legszembetűnőbb, hogy 1940−1944 között a dél-erdélyi magyarság száma mintegy 40%-kal csökkent, s e nagyarányú térvesztés mind a mai napig érezteti hatását a Temesvár − Arad − Brassó által körülhatárolt térségben. E csökkenés részbeni magyarázatát a döntés nyomán megindult menekülthullám adja: önként, vagy a román hatóságok által kényszerítve, négy év alatt mintegy 200 ezer dél-erdélyi és „regáti” magyar menekült vagy települt át Romániából az akkori Magyarország területére. A dél-erdélyi magyar települések „kiürülése” − ahogyan Márton Áron fogalmazott 1942-ben − „egészen aggasztó” méreteket öltött. Legtöbben a nagyvárosokból és a Zsil-völgyéből távoztak. Jó részük munkás, napszámos, cseléd volt; sokan közülük csak átmeneti jelleggel, munkaalkalmat keresve telepedtek meg korábban Dél-Erdélyben. A Magyarországra való átköltözés azonban a dél-erdélyi városok tősgyökeres magyar értelmiségi, tisztviselői, iparos- és kereskedőrétegét is megtizedelte. A román kormány súlyosan diszkriminatív, intézményesen románosító politikája ezt nagymértékben elősegítette. A falvak lakóit a menekülés viszonylag kevéssé érintette, közülük leginkább a katonaköteles ifjak távoztak el nagyobb számban. A magyar exodussal párhuzamosan, ugyanezekben az években a román statisztikák szerint több mint 220 ezer észak-erdélyi román menekült érkezett, akiknek jó részét a dél-erdélyi városokba telepítették a hatóságok. A magyar elvándorlás és a román betelepítés együttesen azt eredményezte, hogy a dél-erdélyi városokban, ahol 1930-ban még csak az összlakosság 40%-át tették ki, 1941-ben a románok 55%-kal már abszolút többséget alkottak, ami 1948-ban 62%-ra emelkedett. Dél-Erdély 73 városából ma 72 román, Nagylak pedig szlovák többségű. Míg Dél-Erdélyben a magyarság nagyarányú térvesztését okozta, addig Észak-Erdélyben éppen ellenkezőleg: a bécsi döntés feltartóztatta a magyarság 1920 óta tartó visszaszorulását. A négyéves magyar uralomnak is köszönhető, hogy 1948-ban Nagybánya és Felsőbánya, 1956-ban Kolozsvár és Zilah, 1966-ban pedig Nagyvárad, Szatmárnémeti és Bánffyhunyad még meg tudta őrizni magyar többségét. 1966-ban Észak-Erdély 30 városából 16-ban még mindig a magyar elem dominált. Négy év gazdasági mérlegét megvonva, minden veszteség és nyomorgatás ellenére a dél-erdélyi magyarság gazdasági ereje részben megmaradt. Igaz, pontos adatokat csak 1941-ből ismerünk. A jelentések szerint ebben az évben a dél-erdélyi magyar kis- és középbirtokosok földje, állatállománya, gazdasági fölszerelése még érintetlen volt, a nagyenyedi Kisegítő Takarékpénztár és a volt brassói Népbank köré tömörült magyar pénzintézetek pedig − vagyonukat megtartva − jelentős fejlődést mutattak. Erős volt a gróf Haller István vezette magyar szövetkezeti mozgalom is. 1941-től azonban a dél-erdélyi magyarságra egyre nagyobb nyomás nehezedett, és a román kormányzat a magyarok módszeres anyagi tönkretételét tűzte ki célul. E stratégia részét képezte a magyar iparosok, kereskedők, ügyvédek, orvosok túladóztatása, a különböző önkényesen megállapított bírságok, az ún. újjáépítési vagy visszacsatolási kölcsönök erőszakolása, a gazdasági szabotázs ürügyén indított eljárások, vagy a határ menti ingatlanforgalom korlátozása. A magyar gazdákat a sorozatos termény- és állatrekvirálásokkal próbálták meg tönkretenni. 1942 kora nyarán, az észak-erdélyi románok üldöztetésére hivatkozva, a bukaresti kormányzat a dél-erdélyi magyar falvak kiéheztetését és a magyar tulajdon teljes felszámolását tűzte ki célul. A terv véghezvitele azonban meghiúsult. Budapest közbenjárására ugyanis a német és az olasz kormány különmegbízottakat küldött a dél-erdélyi magyarok és az észak-erdélyi románok panaszainak kivizsgálására, s a román vezetés kénytelen volt meghátrálni. Dél-Erdély gyors, akadálytalan magyartalanításának szándéka illúziónak bizonyult. Az észak-erdélyi magyarság a háborús körülmények és a számos nehézség ellenére ebben az időszakban gazdaságilag jelentősen megerősödött. Gagyi József székely visszaemlékezői az anyagi vonatkozások tekintetében is pozitívan értékelték a négy évet. Amit leginkább kiemeltek: a román uralom alatt tapasztalt állapotokkal összehasonlítva a magyar adó- és pénzügyi rendszer kiszámítható volt, központilag hathatósan támogatták az egyéni gazdákat, számos szociális intézkedést vezettek be, munkahelyeket teremtettek. A leglátványosabb gyarapodást az anyanyelvhasználat, az oktatás, a művelődés, a kultúra terén érte el az észak-erdélyi magyarság. A kulturális központjától, Kolozsvártól elszakított dél-erdélyi magyarok szellemi élete viszont összezsugorodott, a cenzúra, az utazási korlátozások, a gyülekezési tilalom pedig teljesen lebénította. Szinte minden társadalmi-kulturális célú összejövetel lehetetlenné vált. Az egyesületek jó részét (hasonlóan az észak-erdélyi román egyesületekhez) a hatóságok feloszlatták, a magyar kaszinók és kultúrházak bezártak, a dalárdák működése szünetelt, színházi előadások, kultúrestek megtartása szóba sem jöhetett. Mindössze a három nagyvárosban, Aradon, Brassóban és Temesváron nyílt némi csekély lehetőség közművelődési munkára, főleg a könyvtárak révén. A magyar szellemi élet folytonosságát elsősorban az írott szó: a megjelent kevés számú könyv, a naptárak és az állandó fenyegetettség állapotában lévő sajtó biztosította. Összegzésként elmondható, hogy az észak-erdélyi magyarságnak a második bécsi döntéshez fűzött előzetes reményei nagyrészt beváltak az elkövetkező négy év alatt. Igaz, a korabeli magyar közigazgatást rögtön a bevezetését követően igen sokan bírálták Észak-Erdélyben a nemegyszer arrogáns, „lelketlen”, cím- és rangkórságban szenvedő hivatalnokai és a túlburjánzó bürokrácia miatt. Az addig elnyomott magyar kisebbség azonban újra a többségi nemzet része lett saját hazájában, és ennek előnyei hamar megmutatkoztak. Az itt élő magyarság döntő hányada jelentős szellemi-kulturális és anyagi felemelkedésként élte meg a „kicsi magyar világot”. A nem csekély háborús véráldozat ellenére is egy nemzeti öntudatában megerősödött észak-erdélyi magyarság került vissza 1944-et követően a román uralom alá. A Romániában rekedt közel félmilliónyi magyarságra viszont a kisebbségi lét gyökeresen új szakasza várt 1940. augusztus 30-át követően. Cselekvési lehetőségeit jelentősen behatárolta Ion Antonescu tábornok diktatúrájának szigora, valamint az 1941 júniusától bevezetett háborús rendszabályok. Mindemellett a magyarokat külön is sújtották a központi és helyi román hatóságok diszkriminatív intézkedései, mindennapi életüket pedig szinte elviselhetetlenné tette a lépten-nyomon megnyilvánuló magyarellenes közhangulat. Négy év kisebbségi mérlegét megvonva, egyedüli pozitívumként azt emelhetjük ki, hogy a dél-erdélyi magyarság, ha nagy áldozatok árán is, de túlélte e vészterhes korszakot. Válogatott irodalom Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély, 1940−1944. [H. n.], 2011, Jaffa Kiadó. Ablonczy László: „Útonállók leereszkedő ajándéka”. Erdélyi ősz, 1940. Hitel, 2010. 9. sz. Gagyi József: Dokumentumgyűjtemény. Az 1940. augusztus 30-i Bécsi Döntés, a magyar hadsereg bevonulása, a magyar adminisztráció kialakulása a Székelyföldön. Kézirat. Csíkszereda, 1993. Lelőhely: Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár. 625. fond, 1251. sz. L. Balogh Béni: Dél-Erdély − Észak-Erdély. Különbségek, párhuzamok. Limes, 2011. 2. sz. Osgyáni Gábor: „Újra magyarok lettünk”. Gondolatok a „magyar világ” gyimesi emlékeiről. Pro Minoritate, 2003/Tél. Varga E. Árpád: Városodás, vándorlás, nemzetiség. Adatok és szempontok az erdélyi városi térségek etnikai arculatváltásának vizsgálatához. https://www.kia.hu/konyvtar/erdely/varos.htm (Letöltve: 2012. április 9.) Tranindex.ro 2012. 2013. augusztus 14.Aki magyarnak alkalmasVona Gábort és sokan másokat kitiltanák törvényhatóságilag Romániából, mert a magyarüldözés és a székelyföldi, erdélyi ki-betelepítés ellen szólaltak. Erre a sorsra szánták sok évvel ezelőtt a bécsi jogásznőt, Éva Maria Barkit is. De kitiltásnak „örvendett” a nagyszerű irodalomtörténész, budapesti egyetemi tanár Czine Mihály is sokáig a kommunista uralom idején, ezt a megtiszteltetést vívta ki a 70-es években Ablonczy László újságíró is, aki később (1991-ben) a budapesti Nemzeti Színház igazgatója lett. Ne soroljuk, akadnak bőven, akik magyarként kerültek Erdélyben alkalmi, ad hoc bíróság elé kietlen hazánkban. Rostálnak hát a kietlen hatalmaskodók, de rostálunk magunk is, Székelyföldön is, de nagyon igen Magyarországon is. Amott, az anyaországban nacionalistának, fasisztának, fajüldözőnek is nevezik azokat, akik a hazai és a szétszórt magyarság érdekében cselekednének végre valamit. Itthon az RMDSZ csak azokkal a magyarokkal hajlandó szövetkezni, akik nem indulnak választáson pártként. Különös, egészen különös. Szövetséggel, platformmal, „civilekkel” igen, ám aki parlamentre törne, azt elvetik. Az a magyar – ellenségük. Mennyivel lenne szegényebb az erdélyi magyar sors a mainál, ha holnap egyetlen akarattal dobbantunk nemzeti ügyekben? Nem ragozom, nem sorolom, elég nekem a Magyarországon „kiharcolt” bélyeg: „Az Erdélyből átjöttek közül a leginkább nacionalista Páskándi Géza, Czegő Zoltán és Szervátiusz Tibor”. Na, én hazajövék, jól haza! És itthon adom tovább a székely Tamási Áron szavait, aki vigil is volt, éber, apparitor is, ami védőt jelent latinul. Tamási mondotta, a nagy székely író: Aki embernek nem jó, az magyarnak is alkalmatlan. Ne higgyük egy percig se, hogy a törtető, kamráért, karrierért melldöngető néppártos vagy polgári pártos különb magyar, mint más hasonló. Embernek kell lennünk, hogy alkalmasok magyarságra is. Czegő Zoltán Székely Hírmondó Erdély.ma 2014. november 8.Újra kell értékelni az életművetKét napon át 22 előadás hangzott el az október 29–30-án tartott (M)ILYEN GAZDAGOK VAGYUNK(?) Sütő András- műhelykonferencián. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem szervezte rendezvénynek az volt a célja, hogy szakmai fórumot teremtsen az életmű jelentőségét méltató és az író munkásságával kapcsolatos eltérő véleményeknek is. A húszperces előadások és viták összegzését a nagyközönség előtt tartották a Bernády Házban. Lázok János irodalomtörténész, a Művészeti Egyetem docense, a konferencia főszervezője a tagozati elnököket kérte fel, hogy röviden ismertessék az előadások s az azok kapcsán kibontakozott vita lényegét, s esetenként szólaltassák meg az előadókat is. "A látásunkat szabadította fel" Szász László, a Károli Gáspár Református Egyetem docense értékelte, hogy Lázok János kiválóan válogatta össze a rokon témájú előadásokat, s közben egymástól távol álló szerzők kerültek egy csoportba. Példaként Soltész Mártont, a Magyar Tudományos Akadémia fiatal kutatóját említette, aki Veress Péter és Sütő András levelezését feltárva kimutatta, hogy a XXI. századi irodalomelmélet legnagyobb dilemmája – valóságábrázolás vagy fikcióteremtés – a két író leveleiben már az 1950-as évek elején megfogalmazódott. A szakma már régen megegyezett abban, hogy 1970 tulajdonképpen fordulópont a sütői életműben, és korszakhatárt jelent a romániai magyar irodalom történetében is. Elek Tibor irodalomtörténész, kritikus, a Bárka című lap főszerkesztője (Korszakhatár az életműben: Anyám könnyű álmot ígért) dolgozatában szociográfikus vallomásregényként értelmezte a művet, amelyben fontos a szerző jelenléte, aki beszámol Pusztakamarás jelenéről, múltjáról, az ottani viszonyokról, a magyarság asszimilációjáról, s közben bizonyos mértékig számot vet korábbi cselekedeteivel, ami felszabadító hatással van rá, s elindítja nagy műveinek sorozatát. "Nagy élményem volt az Anyám könnyű álmot ígér megjelenése… Sütő András a látásunkat szabadította fel" – mondta Cseke Péter, aki a kötet visszhangjáról is beszámolt. Irodalomtörténészként, szociográfusként a népi szociográfia szemléletmódjával, az otthonirodalom, a valóságirodalom, a tájirodalom fogalomhasználatával és szemléletével közelítette meg a művet (Új fejezet otthonirodalmunk történetében. Az anyám könnyű álmot ígér műfajtörténeti háttere). Filep Tamás Gusztáv magyarországi kisebbségkutató és művelődéstörténész Sütő András és Szabó Gyula egymáshoz való viszonyát, illetve ugyanannak a valóságnak a bemutatását vizsgálta a két írónál, s nem mindig Sütő javára dőlt el az összehasonlítás esztétikai, politikai eredménye, amely a Gondos atyafiság című mű megjelenéséig tárgyalta a két író közötti párhuzamot. Novák Csaba Zoltán történész, a Román Akadémia marosvásárhelyi kutatóintézetének tudományos munkatársa a politológia illetve a kortörténet felé terelte a beszélgetés fonalát (Válaszúton. A megfigyelt Sütő András közéleti szerepvállalásának alakulása). Dolgozatában azt részletezte, hogy az ismert ellenzéki jellegű népszolgálati szerep hogyan jelent meg a szekuritáté tudatában. Az író követési dossziéjából kiderül az is, hogy miképpen próbálták meg bizalmatlansági rémhírterjesztéssel megakadályozni, hogy Sütő András, Király Károly és Kányádi Sándor között egyfajta ellenzéki kapcsolatfelvétel történjen. A Kálvin-értelmezés vitája Filep Tamás Gusztáv a Sütő András színpadi világához, drámáihoz, színpadi előadásaihoz, drámai hőseihez kapcsolódó tagozaton elhangzottakat elemezte. Kovács Dezső színikritikus (Sütő András színpadi bemutatóinak magyarországi recepciója) és Jákfalvi Magdolna, a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem professzora (A kettős beszéd hatalma. Az Advent a Hargitán premierje) a magyarországi színházi előadásokat és azok befogadását tárgyalta. Szász László ("Szerep-vivő emberré lettem", Sütő András Kálvin- portréja) a szövegben megjelenő Kálvint próbálta összevetni részben a teológiai irodalommal, részben a darabnak a református egyházon belüli fogadtatásával. Míg Magyarországon egyértelműnek látszott az egyház elutasítása, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben Juhász István professzor azt a szemléletet képviselőte, hogy egy egyházi személy irodalmi feldolgozását nem szabad az egyházi dogmatika megközelítési kategóriáiban és módszertanával elemezni, s erről vitaműsort szervezett a diákságnak, amely irodalom szakos hallgatóként fontos élmény volt számára – nyilatkozta Lázok János (A "kerek félalmák" dramaturgiája). A Szúzai menyegzőt megelőző Perzsák című Sütő-esszé alapján Vida Gábor nemzedékének olvasatát fogalmazta meg. A sütői életműben egy leszűkített világbeli képet látnak, egy leegyszerűsített történetfilozófiát, egy csak magyar–román problematikán való kérődzést. A vállalt politikai, közművelődési és írói összetett szerephez bizonyos képességei megvoltak ugyan Sütőnek, mint például rendkívüli nyelvi ereje, de nem volt elegendő a háttértudása, műveltsége és talán a gondolkodásbeli következetessége is megkérdőjelezhető (Én és ők, perzsák) – idézte Vida Gábort az üléselnök. Az elhangzottakat Lázok János előadása határozattan cáfolta. A Káin és Ábel című Sütő-darab alapján, amely lételméleti problémákat vet fel, Sütő magas színvonalú paradoxális gondolkodását, illetve gondolatainak a végsőkig való következetes végiggondolását és egymásra építését emelte ki. Sürgős a kritikai kiadás elkezdése A Mester Béla, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Filozófiai Intézetének filozófia-történész kutatója által vezetett tagozat a kiadásnak és az életmű további kezelésének módozatairól, valamint a hatástörténetekről és az összehasonlításokról szólt. Sütő műveinek a kritikai kiadását minél hamarabb el kellene kezdeni – vetette fel Kuszálik Péter, a Sütő-bibliográfia szerzője (Beiträge zur… avagy az életmű kritikai kiadásával kapcsolatos kérdések). Figyelmeztetett arra, hogy Sütő András munkáinak a kiadása (SAM), ami 1989-ben indult a Szépirodalmi Könyvkiadónál Ablonczy László gondozásában, a negyedik kiadóhoz (egy szeszforgalmazó cég) került, s már az első kiadócsere után eltűntek a könyvekből a jegyzetek és tájékozató szövegek. Oda kell figyelni a hagyaték sorsára is, hisz bármely kritikai kiadás arra épül – hangsúlyozta. G. Balla Ilona, a kolozsvári egyetemi könyvtár tudós könyvtárosa a hálózati (online) kritikai kiadás módszertani vonatkozásairól írt dolgozatot. A műfaj előnye, hogy az új adatok felmerülése nyomán a szöveg megváltoztatható, és nem kell újra kiadni. Az írói munkásság tartalmi kérdéseit illetően Aradi Schreiner József a hagymametaforával utalt arra (Hogyan hántsuk a Sütő-életmű hagymáját?), hogy Sütő újraolvasása folytán a saját önismeretünket segítjük elő. Informatikusként elmondta, hogy az internet élő részében Sütő alig jelenik meg, ami baljós árnyakat vetít előre a továbbélés kérdésében. Kritikai gettóban Peczold Szilvia Sütő András és Paul Schuster regényében hasonlította össze az erdélyi viszonyok ábrázolását (Magunkról és másokról: erdélyi viszonyok Sütő András és Paul Schuster regényében), Cristian Réka, a Szegedi Tudományegyetem oktatója, az amerikanisztikai tanszék vezetője Sütő András műveinek az angol nyelvű recepcióját elemezte, amire az érdektelenség jellemző, s a népszerűsítés lehetőségeit latolgatta (S. A. műveinek recepciója angol nyelven és az angol-amerikai világban). Ahelyett, hogy ablakot nyitott volna az íróknak, az erdélyi irodalommal való foglalkozás egyfajta kritikai gettóba szorult a hetvenes évek Magyarországán. Ezért nem a kritikusok hibáztathatók, hanem a világ, amelyben éltek – hangzott el a Sütő-művek magyarországi befogadásáról. Mester Béla a fikciónak és a történelem elbeszélhetőségének a kérdését vizsgálta Székely Jánosnál, Szilágyi Istvánnál és Sütő Andrásnál. Dávid Gyula irodalomtörténész, a Kriterion Kiadó volt szerkesztője a kiadástörténetről szólva kijelentette (Sütő-pályaív – a Kriterion Kiadó felől nézve), hogy a kimondandó tartalmak a hetvenes évek végére torlódtak föl az erdélyi magyar irodalom több nemzedékében. Ekkor ismert történelmi körülmények hatására megalakult a Kriterion Kiadó, amelynek az Anyám könnyű álmot ígér a névjegye lett. Az új hangot az új kiadó Sütő András könyvével ütötte le. Ez lett a legsikeresebb könyve, hat év alatt négy kiadást ért meg 92.100 példányban. Megjelenése után Sütő életműve elválaszthatatlan volt a kiadó működésétől egészen a kései munkákig. Ezek magyarországi kiadóknál jelentek meg a ’80-as évektől, amikor a kényszerítő körülmények hatására megszakadt az írónak a Kriterionnal való kapcsolata. A ’80-as évek új közönségének már elégtelen volt Sütő eszmélete, s ehhez kapcsolódik a kritikában rosszul kezelt fordulat, Bíró Bélának a Tragikum tragikuma című kötete a Kriterionnál, amire az író érzékenyen reagált. Tetemre hívás Az utolsó nap előadásairól Dávid Gyula számolt be. A fő témát az író művének az életéhez s közéleti, politikai szerepléséhez való viszonyulása képezte. Markó Béla hosszú ideig gyakorló politikusként adta elő – Egy félbemaradt kultusz (Sütő András helye a romániai magyar kisebbségpolitikában) –, hogy Sütő András szenvedélyes közösségi elkötelezettsége, közéleti szerepvállalása, az általa felmutatott példa sajnálatosan marad ki a mai közbeszédből, nem tartják számon és nem építenek rá. Molnár Gusztáv filozófus, politológus, a Partiumi Keresztény Egyetem docense egy 27 évvel ezelőtti problematikáját elevenítette fel (Értelmiségi állásfoglalások az erdélyi magyar irodalomban 1956-ban). Tetemre hívta azt a nemzedéket, amelyhez Sütő András és az erdélyi magyar írók túlnyomó része tartozott, akik az 1956-os forradalom idején a sajtóban megjelent nyilatkozatokban, versekben, cikkekben enyhén szólva szégyenletes szövegeket írtak alá vagy fogalmaztak meg. Molnár Gusztáv mellett Demény Péternek volt egy blogbejegyzése, s egy cikke, Kiáltvány apáink ellen, amelyben azt háborogta ki magából, hogy amikor az erdélyi magyarság sorskérdéseiről volt szó, az apák nemzedéke olyan állást foglalt, ami csődbe vezetett. Hittek a kommunista eszmében, a szocialista rendszer által kínált lehetőségekben, s amikor egyre inkább világossá vált, hogy nem ez a helyes út, nem tudtak szembenézni a saját múltjukkal (S. A. nemzedéke. Egy csalódás vizsgálata) – összegzett Dávid Gyula. Elindul a lavina? – Ami a konferencián elhangzott, Sütőtől függően vagy függetlenül elindít egy lavinát. Véleményem szerint nagyon személyre szólóan, nagyon időhöz és helyhez kötötten kell vizsgálódni, és sokkal több dokumentáció alapján, mint amennyit eddig tudunk. Emberek életpályájáról, vállalásáról van szó 1944 őszétől a halálukig. A nemzedék, amelyhez Sütő András is tartozott, megjárta a keserves utat a hittől az eszméletig. Felvállalt egy eszmét, amely megoldást ígért a fájdalmas magyar sorskérdésekre, a magyar társadalmat belülről is tagozó igazságtalanságokra, védelmet a kisebbségi helyzetben védtelen erdélyi magyarság számára. Hogy ez a hit milyen hamar megcsúfoltatott, és az eszmélet milyen nehezen következett be, annak folyamatát ma már világosan látjuk. A kérdés az, hogy ki mikor jutott el az eszméletig, és milyen motívumok alapján. Aki tenni akart, csak azt tehette, amit lehetett, a lehetőségeket feszítve a maximumig és afölött is, ez volt az egyetlen hasznos és járható út. A ’80-as években felnőtt nemzedékben viszont az eszméhez való érzelmi viszonyulást felváltja az értelem józan kritikája. Úgy érzik, hogy Sütő drámáinak anakronisztikus dramaturgiaszemlélete alkalmatlan a valóság megragadására. Személy szerint a drámák 80-as évekbeli aktualitását nem tudnám megkérdőjelezni. Az akkor körvonalazódó és egyre agresszívabbá váló homogenizálás körülményei között a bennük foglalt dilemmák már nem az 50-es évek nagy dilemmái, hanem a jelenéi, s a tanulságok, a hősök sorsában negatív vagy pozitív kicsengéssel sugallt magatartásmodellek a jelen emberéhez szólnak – érvelt Dávid Gyula. – A színházi illúzió, hogy e drámák révén a közönség estére szembeszállhat a hatalommal, a diktatúrával, abban az időben életmentő szerepet töltött be. A megváltozott politikai helyzetben, amikor már nem így tevődik fel az irodalom szerepe és a kisebbségi közösség érdekkifejeződése, ahelyett, hogy múzeumban helyeznénk el a sütői életművet, az én elképzelésem szerint újra kell értelmezni, ami új szellemiséggel tölti fel, és élővé teszi. Ezt próbáltam elmondani, ez volt a konferencia motivációja is – összegzett Lázok János. Ezt hangsúlyozta zárszavában Balási András, a Művészeti Egyetem prorektora is, aki elmondta, hogy várja a konferencia előadásait tartalmazó kötet megjelenését. Bodolai Gyöngyi Népújság (Marosvásárhely 2016. január 9.Baráti ünneplés sok kedves könyvvel– Százfelé mutatnak útjaink, ünnepeinket is az ezerféle érdek és kötelezettség korlátai közé kell szorítanunk. Vége a ráérős világnak. Ezért aztán nem minden barátunk lehetett ott karácsony másodnapján a hetvenéves Baróthy Ádám és a hatvanöt éves Hadnagy József köszöntésén a marosvásárhelyi várban, Kedei Zoltán tetőtéri új műtermében – válaszolja kérdésemre Bölöni Domokos, aki ezúton is köszöni a művésznek a lehetőséget. – De akik el tudtak jönni, nem bánták meg, mert az ünnepeltek, valamint az Istvánok és Jánosok koccintásos köszöntésén túl voltaképpen könyves találkozássá nemesedett az együttlét. Baróthy Ádám Reményik Sándorról készült rajzából csak keveseknek jutott, de néhányan láthatták a Reményik alapította Pásztortűz című kolozsvári folyóirat néhány régi példányát, amelyekkel megajándékozott a szobrászművész. Az igazi ajándék azonban Székely Ferenc frissen megjelent beszélgető-könyve volt (Égbe nyúló kapaszkodó. Születésnapi beszélgetések. Üveghegy Kiadó, Százhalombatta, 2015). Sorrendben a harmadik ilyen munkája a szerzőnek, akit immár nyugdíjas könyvtárosként is külön köszönthetünk. Interjúalanyai: Ablonczy László, Baróthy Ádám, Csávossy György, Cseke Péter, Gál Éva Emese, Hadnagy József, Kapui Ágota, Kocsis István, Köntös- Szabó Zoltán, Tar Károly. Székely Ferenc Kolozsvár felől, a Mezőségen át ért Marosvásárhelyre, hogy a két megjelent beszélgetőtársnak, Baróthy Ádámnak és a Debrecenből érkezett Hadnagy Józsefnek "még azon melegében", akár a karácsonyi kalácsot, átnyújthassa a könyvet. – Ilyenkor, a két ünnep között élmény találkozni azokkal, akik valamiképpen részei voltak a napjainknak. Nem a rokonságra gondolok ezúttal, hanem a barátokra, munkatársakra, jelesen a toll embereire. – Igen, írókra, költőkre, újságírókra, szerkesztőkre. Ha mód van rá, nem jövünk üres kézzel. Akinek friss kötete van, siet dedikálni a barátainak. Magam így juthattam pár új könyvhöz, kiadványhoz. Hadd említsem a címére nézve talán furcsa, ám annál sokatmondóbb riportkötetet: Nem magyarul magyarok. Riporttábor Óradnán és Randaborbereken, MÚRE 2015, szerzői: Ambrus Attila, Ambrus Melinda, Antal Erika, Bögözi Attila, Deák Gyöngyi, Farkas-Ráduly Melinda, Gáspár Melinda, Gáspár Sándor, Kovács Péter, Maksay Magdolna, Moldován Zenkő, Prózsa Lilla- Zsuzsanna, Rácz Éva, Sarány István, Sarány Orsolya, Szekeres Attila, Szucher Ervin, Vadas Henrietta. Köszönöm Gáspár Sándornak a kedvességét és a szép dedikációt. Baricz Lajosnak nemrég írtam a Különös karácsony című könyvéről. De ez idáig nem ismertem a zenét szerző Simon Kinga kántornő jegyezte szép képes-kottás kiadványt (Baricz Lajos megzenésített versei. A 20 éves Jubilate és a 10 éves Szent Cecília együttes ünnepi kiadványa, Marosszentgyörgy, 2014, CD- vel). Baricz Lajos hozott az általa szerkesztett Harangszó című Kolping-újság karácsonyi számából is azoknak, akiket még ott talált. (Hivatali kötelezettségei ellenére is bejött egy szeretetteljes kézfogásra.) A Nagykenden élő Fülöp Kálmánnak is most jelent meg a harmadik verseskönyve: Harmatcsepp a fény porában (Kreatív Kiadó, Marosvásárhely, 2015, a borítón Kedei Zoltán munkája). A szerző nem lehetett közöttünk, de családja segítségével eljuttatott egy-két példányt, mutatóba. Székely Ferenc nem felejtette otthon az Erdőszentgyörgyi Figyelő ünnepi számát sem, benne számos érdekes írás mellett egy-két marosvásárhelyi vonatkozású szöveggel (Kedeiről, Hadnagyról). Ráduly János gyengélkedett, mégis gondoskodott némi angyalfiáról: mindjárt három friss könyvet küldött, dedikálva. Az első: Makfalva két régi rovásemléke, a második: Sorok Erdőszentgyörgy régmúltjáról, a harmadik pedig: Jajkiáltások a fehér papíron (1989. július 24 – augusztus 23.) A szerző száz könyvének jegyzéke (1974 – 2015). Mindhárom könyv a marosvásárhelyi Garabontzia Kiadónál jelent meg, 2015-ös évjelzettel. Stílszerűen ez utóbbi Ráduly János századik munkája. Beszédes a címe!... A házigazda művész ajándéka sem maradt el, azoknak, akik még nem részesültek volna a Szivárvány kapuja (Pinokkió-rajzok, Juventus, Marosvásárhely, 2015) című képes-verses könyvecskéből. – Hangulatos "évzárónk" volt, fejezi be a rövid számvetést Bölöni Domokos. – Barátaink sikereinek jó együtt örülnünk. Nem szeretem a közhelyeket, de itt most még hozzáteszem: az öröm forrása pedig a kölcsönös tisztelet és a szeretet. Doszlop Imre Lídia Naómi. Népújság (Marosvásárhely) 2016. január 23.Egy nemzedék (?) vesszőfuttatásaSzékely Ferenc interjúkötete Immár negyedik fejezethez ért Székely Ferenc abban a „makacs” vállalkozásban, melyet pár éve kezdett el: életút-beszélgetést készíteni kerek évfordulós alkotókkal a Kárpát-medence egész területéről. Ebbe a kötetbe tíz beszélgetés került. A megszólaltatottak legfiatalabbika hatvanéves, legidősebbike kilencven. Végeredményben nem egy generációról van szó, hanem legalábbis kettőről, ráadásul, mint tudjuk, az alkotók általában nem szeretik, ha nemzedékekbe „szuszakoljuk” őket, s akként emlegetjük. A kötet interjúit végigolvasva azonban kiderül, hogy egyvalami nagyon összeköti őket – és ez természetesen nem esztétikai, művészetszemléleti természetű: a kor, amelyben éltek. A kommunista diktatúra. Interjúkról lévén szó, egyéni életutak kerülnek előtérbe, ugyanakkor a beszélgetések úgy is összeolvashatóak, mint e korszak dokumentumai. Így hát egységes egészet alkotnak. Folytatják, kiegészítik egymást, párbeszédbe kerülnek. Mindegyik megszólaltatott alkotó életében cezúraként van jelen az átkosként emlegetett kor, bizonyos értelemben mindegyikük sorsát, karrierjét befolyásolta: egyikét azért, mert félrelökte, másikét, mert külföldre sodorta, harmadikét, mert… Azt is láthatjuk, hogy az ekkor átéltek gyakorta olyan traumákat okoztak, melyeken túl lenni, melyeket feldolgozni tökéletesen sosem lehet(ett). Ami fájdalmasan megdöbbentő: egy letűnt korról emlékeznek az interjúalanyok, gyakorta azzal a tudattal, hogy ők maguk is ama letűnt kor részei, vagyis a mában csak relikviák. Majd mindegyik beszélgetésben előhozódik, hogy hiányzik a társadalmi megbecsülés, hogy az újabb kéziratokra nem találnak kiadókat, hogy… Eme interjúkötet egyik tanulsága, (bár talán nem új dolog…), hogy nem becsüljük eléggé (humán) értelmiségeinket. Visszatérő motívum az is, hogy a pálya delén még „futott a vonat”, aztán az új időknek új szelei vakvágányra sodorták. Érdekes, hogy az efféle megállapítások ellenére sem beszélhetünk frusztrációról, hisz ezek az összegzések nem szemrehányóak, inkább nyugodt-beletörődőek. Egész eddig úgy beszéltem e kötetről, mint egy korszak lenyomatáról. Mégis, az egyéni különbségekre is ki kell térnünk, hisz alkotókról van szó, mással össze nem téveszthető egyéniségekről (a kötetben ábécérendben jelennek meg az interjúk). Ha a téma visszatérő is, a megszólalás, a stílus mindig más: van, akié lírai-rezignált, van, akié (ön)ironikus, van, aki kerek történeteket mesél, epikus részletességgel, van, aki az érzelmei felől közelíti meg a múltat, és olyan is, aki elvonatkoztat, leszűr, teoretizál. Így mindegyik interjú más, visszaadja az egyes szerzők habitusát. Ami még közös: a múlttal való szembenézés kegyetlen őszintesége. Hatvanon túl már tudja az ember, hogy mennyit ér és hol a helye. Ennek nyugodtsága hatja át a beszélgetéseket. Már nincs takargatni- vagy megszépíteni való, már nem szükség óvatoskodni a megnyilatkozásokban, nem kell „helyezkedni”. Ez olykor meglepően nyers kijelentéseket eredményez. A kérdező, Székely Ferenc jól irányítja a beszélgetések menetét. A teljes pályaívek körüljárására törekszik, többnyire kronologikusan haladva, ez némi sematikusságot is ad a beszélgetéseknek, de a válaszadók szeszélye, az emlékezés csapongó volta s az ebből fakadó vargabetűk elég „szövevényessé” teszik ahhoz, hogy az olvasó számára ne tűnhessenek kiszámíthatónak. Székely Ferenc nem titkolt szándéka az is, hogy az interjúk életrajzi dokumentumként is megállják helyüket, ezért hát a beszélgetésekbe ágyazva olyan tényszerű adatok is megjelennek, mint elvégzett tanulmányok, kiadott művek, díjak stb. Mintha csak a későbbi lexikonszerkesztők, wikipédiások munkáját akarná megkönnyíteni. Ez az interjúkötet kortünet, kórtünet, valamint lehetőség egy kérdés felvetésére, s tán megválaszolására is: Mi lehet egy élet sommája? Döbbenetes olvasmány azok számára is (vagy elsősorban azok számára), akik a hatvanra (vagy ne adj’ isten, a kilencvenre) mint valami távoli ködbe vesző csúcsra (avagy kénköves gödörre) gondolnak. ZSIDÓ FERENC Interjúk: Ablonczy László, Baróthi Ádám, Csávossy György, Cseke Péter, Gál Éva Emese, Hadnagy József, Kapui Ágota, Kocsis István, Köntös-Szabó Zoltán, Tar Károly. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. március 11.Jászai Mari-díjat kapott Mátray László, Király László és Farkas Árpád BabérkoszorútSzámmos erdélyi vagy erdélyi származású díjazottja van a pénteken kiosztott magyarországi művészeti középdíjaknak, amelyeket a nemzeti ünnep közeledtével adtak át. Két erdélyi szerző, Király László és Farkas Árpád nyerték el idén a Magyarország Babérkoszorúja kitüntetést. Mátray László, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színművésze Jászai Mari-díjban részesült Bánky Gábor, a Pécsi Nemzeti Színház színművésze, Bérczes László, a kaposvári Csiky Gergely Színház művészeti vezetője, Csőre Gábor, a Vígszínház színművésze, Gidró Katalin, a Szegedi Nemzeti Színház színművésze, Gubás Gabriella, a Thália Színház színművésze, és Molnár Nikoletta, a Szolnoki Szigligeti Színház színművésze mellett. A gyergyóremetei születésű Molnár Levente, a Magyar Állami Operaház énekese Liszt Ferenc-díjat kapott Lajkó Félix, hegedűművész, Csík Gusztáv, zongoraművész, Klukon Edit, zongoraművész, és Herczku Ágnes, a Hagyományok Háza - Magyar Állami Népi Együttes előadóművésze mellett. Farkas Wellmann Endre és Nagy Koppány Zsolt József Attila-díjban részesült, Ablonczy László Ferenc, esszéíró, kritikus, színház- és kultúrtörténész, Bényei Tamás, kritikus, irodalomtörténész, esszéista, műfordító, a Debreceni Egyetem egyetemi tanára, Dr. Falusi Márton, költő, esszéista, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet tudományos munkatársa, Tari István, költő, író, képzőművész, és Lanczkor Gábor, költő, regényíró mellett. (hírszerk.) Transindex.ro lapozás: 1-30 | 31-36
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
